A fedélzet üres, süvít a hideg szél, karom pillanatok alatt libabőrös lesz. Hosszú fekete hajam az arcomba csap. Álljunk csak meg egy pillanatra.. Fekete? Nekem szőke hajam van! Aztán minden megvilágosodik: Utazom. Remegés fut végig rajta a gerincemtől, kezdődve s szép lassan átjár a hideg. A hajó kicsit megbillen, s jeges zuhanyt kapok a nyakamba. Majd csendes éneklést hallok, mintha egy szirén hangja lenne. Szinte áhítattal indulok a női hang irányába. A hajó orrában egy férfi és egy nő áll, idióta pózban, széttárt kezekkel. Most komolyan a Titanic? Jack és Rose? Jé, tudom a nevüket! Sosem voltam hajlandó megnézni a filmet, megítélésem szerint, túlságosan nyálas. Most ezt egy picit bánom, mert jó lenne tudni, hogy mi fog történni. A gondolataim közül éles sikítás szakít ki. Rose hadakozik egy szerencsétlen arra repülő sirállyal, ami mit sem sejtve belerepült a hajába, és a következő hangokból ítélve öö.. Le is kakilta, na. Valószínűleg ijedtében, de ez most nem igazán számít. tehet róla szerencsétlen madár, hogy ezeknek éjszaka közepén, ott kell ácsorogni és romantikusan vízbe fulladni, vagy mit tudom én mi következett volna most.. Kitör belőlem a röhögés, annyira hogy le kell ülnöm. Lerogyok a vizes padlóra, s a folyamatos röhögéstől már fáj a hasam. Hirtelen valaki durván megragad: Mégis mit képzelsz magadról? Leonardo, pardon Jack, felrángat a földről, s elkezd velem üvöltözni, hogy pontosan miért az már nem derül ki, mert minden elmosódik, s amikor legközelebb kinyitom a szemem egy kis kanapén fekszem.
A hófehér plafonra szegezem a tekintetemet. Fogalmam sincsen hol lehetek. Aaron hajol fölém aggódó arccal.
- Itt egy vödör ha esetleg kidobnád a taccsot. - A szemöldököm felszalad, szerintem majdnem a homlokom tetejéig.
- Nem terveztem hányni.. Kéne? - Ar elröhögi magát. Én pedig feltápászkodok és csak most veszem észre az íróasztalnál ücsörgő történelemtanáromat. Vidáman mosolyog rám. Én nagyokat pislogva nézek körül a kis irodában.
- Na jó. Valaki megmagyarázná nekem ezt, az ... Egészet? - Egymásra néznek. Végül Mr. Black szólal meg:
- Kivételesen erős vagy, Amelie.
- Aha biztos. Szabadidőben pankrátor vagyok, csak mindenki elől ügyesen titkolom. - Tudom hogy nem kellene így beszélnem a tanárommal. De a felnőttek nálam pillanatok alatt képesek kicsapni a biztosítékot. Kérdezel valamit, és véletlenül sem a kérdésedre válaszolnak. Mert megtehetik. Ők az idősebbek, nekik van igazuk. Mindig.
- Amy, állj le, Tivadar csak próbálja elmagyarázni.. - Aaronra nézek.
- Tivadar? - Eddig bírom, kirobban belőlem a hisztérikus röhögőgörcs.
- Amelie Lincoln, örömmel tölt hogy ennyire szórakoztatja szerény nevem, de megengedné, befejezném a mondandómat, majd ki kellene töltenünk egy űrlapot is.. Tehát ha képes lenne abbahagyni ezt az idióta kacarászást, azt nagyon megköszönném. - Most már árnylatnyi idegesség is hallatszik, általában tökéletes hangjában., de a nevetés csak nem akar abbamaradni. Befogom a számat, remélve hogy ez segít, de nem járok sikerrel. Hirtelen Ar megölel, amitől meglepődök annyira, hogy abbahagyjam.
- Ez meg mi volt? - Vállat von.
- Sejtettem hogy ettől végre abbahagyod..
Név: Amelie Lincoln (Amy) Kor: 16 Különleges képesség: Utazás térben és időben, átlépés a fantázia birodalmába.. (Kedves tanár úr mindenki látja hogy azt maga rágta a számba..) Meg a repülés..amíg maguk el nem vették tőlem! Kedvenc szín: fekete (Most ez megváltotta a világot?) Kedvenc étel: Elegem van! Mi francért válaszolgatok bugyuta kérdésekre? Ez lehet hogy gyenge bemutatkozás,de nem tehetek róla.. Olvass bele és tudj meg többet az én zavaros életemből..
2013. szeptember 8., vasárnap
2013. szeptember 7., szombat
Mi történik?
Minden szem rám szegeződik, mintha legalábbis, lila mutáns elefánt lennék, vagy mi. Jó, tény, megszólítottam az osztály legnépszerűbb srácát, vagy inkább leüvöltöttem a fejét.. Részletkérdés. Tisztában vagyok a reakcióval: biztosan kiröhög. Egyre rosszabbul vagyok. Miért avatkoztam bele? Csak hagynom kéne megtörténni a dolgokat, de valamiért biztos vagyok benne, hogyha most nincsen elég erőm, akkor később még ennyi sem lesz. Felvont szemöldökkel néz rám:
- Miről? - Válaszolni szeretnék, de nem tudok. A bizonyos erő nagyobb nálam. Maga alá gyűr, eltemet. Érzem hogy összeroskadok, könnyek folynak végig az arcomon, de nem tudok tenni ellenük semmit. Valaki megragad, majd finoman felemel a földről. A sírás miatt csak fény foltokat látok és néhány hitetlenkedő mondatfoszlány is eljut hozzám. Nem érdekel. Most semmi nem érdekel. Jó ideje haladunk, nem tudom kivel és hova. Aztán hirtelen valaki óvatosan nekitámaszt valami keménynek, a kezem pedig selymes füvet érint. Csend van. Olyan csend, amit ittlétem óta keresek, de sosem sikerült megtalálnom. Óvatosan kikukucskálok szempilláim mögül, de lassan elapadóban lévő könnycsatornák sós terméke miatt még mindig nem látok szinte semmit. A filmekben miért tudnak úgy sírni az emberek, hogy nem lesznek teljesen pirosak, és nem dagad háromszorosára a szemük? Igazságtalanság. Valaki óvatosan letörli a könnyeket az arcomról, én pedig ijedtemben nekiugrok a fának,Mondjuk csak én vagyok képes elfelejteni, hogy van itt valaki aki idehozott. Tipikus. Felszisszenek, mert a fejem és a fa közötti küzdelemből, egyértelműen én kerülök ki vesztesen.
- Nyugi. Mi történt? Szerintem amúgy nem kéne bántalmaznod szegény fát, ma kivételesen elnézem neked.. - Felvont szemöldökkel nézek, de mivel nem látok, idegesen megtörlöm a szemem pulcsim ujjával. Aaron vigyorgó arával találom szembe magam. Na, erre nem számítottam. Már volt egy kész belső monológom, de elszállt.
- Hívjuk Göcsörtnek jó? - Kérdezem bénán paskolgatva a szerencsétlen almafát. Azt hittem annál magasabbra vonni a szemöldököt már nem lehet, mint ahogy az előbb nézett rám, hát neki sikerült. Óvatosan rábólint.
- Nem kell engedélyt kérned tőlem, hogy elnevezz egy almafát. Sőt, lehet hogy megköszönném ha kihagynál belőle.. - Nem sértődök, mert nem néz elmebetegnek. Ez elég furcsa, mert arra számítottam, hogy egy megnyilvánulás után elmenekül, és meg sem a tökéletes, népszerű lányoknál. De csak röhög. Hát a semminél ez is jobb.
- Mi a baj? Mi történt? - Csendesen nézek rá.
- Hülyének fogsz nézni. - Látom hogy megrándul a szája széle, már majdnem mosolyog.
- Épp most neveztél el egy almafát, ordítva közölted az osztályban hogy beszélnünk, amikor eddig még csak nem is köszöntél nekem. Szerintem nyugodtan eltekinthetsz az előbbi kijelentésedtől. - Vágok egy grimaszt de muszáj nevetnem. Pontosan ugyanolyan ténymegállapítást tett, mint amilyet általában én szoktam.
- Oké, te akartad.. Ez most furán fog hangzani, de megálmodtam az elkövetkező négy hónapot, az-az azt hiszem nagyjából annyi idő telt el. Csak az a gond, hogy mindenre emlékszem. Tényleg, az égészre. Reggel pedig ugyanúgy késésben voltam, ugyanúgy geometriáról ugyanazokban a ruhákban.. Amikor pedig szólni akartam neked, olyan volt, mintha egy nem is tudom mivel harcoltam volna a SAJÁT hangszálaimért. - Folytatnám, a nehezen érthető magyarázást, de hirtelen megszédülök, és zúgást hallok, a fa, Ar, minden eltűnik. S szép lassan kirajzolódik egy óriási luxushajó fedélzete..
- Miről? - Válaszolni szeretnék, de nem tudok. A bizonyos erő nagyobb nálam. Maga alá gyűr, eltemet. Érzem hogy összeroskadok, könnyek folynak végig az arcomon, de nem tudok tenni ellenük semmit. Valaki megragad, majd finoman felemel a földről. A sírás miatt csak fény foltokat látok és néhány hitetlenkedő mondatfoszlány is eljut hozzám. Nem érdekel. Most semmi nem érdekel. Jó ideje haladunk, nem tudom kivel és hova. Aztán hirtelen valaki óvatosan nekitámaszt valami keménynek, a kezem pedig selymes füvet érint. Csend van. Olyan csend, amit ittlétem óta keresek, de sosem sikerült megtalálnom. Óvatosan kikukucskálok szempilláim mögül, de lassan elapadóban lévő könnycsatornák sós terméke miatt még mindig nem látok szinte semmit. A filmekben miért tudnak úgy sírni az emberek, hogy nem lesznek teljesen pirosak, és nem dagad háromszorosára a szemük? Igazságtalanság. Valaki óvatosan letörli a könnyeket az arcomról, én pedig ijedtemben nekiugrok a fának,Mondjuk csak én vagyok képes elfelejteni, hogy van itt valaki aki idehozott. Tipikus. Felszisszenek, mert a fejem és a fa közötti küzdelemből, egyértelműen én kerülök ki vesztesen.
- Nyugi. Mi történt? Szerintem amúgy nem kéne bántalmaznod szegény fát, ma kivételesen elnézem neked.. - Felvont szemöldökkel nézek, de mivel nem látok, idegesen megtörlöm a szemem pulcsim ujjával. Aaron vigyorgó arával találom szembe magam. Na, erre nem számítottam. Már volt egy kész belső monológom, de elszállt.
- Hívjuk Göcsörtnek jó? - Kérdezem bénán paskolgatva a szerencsétlen almafát. Azt hittem annál magasabbra vonni a szemöldököt már nem lehet, mint ahogy az előbb nézett rám, hát neki sikerült. Óvatosan rábólint.
- Nem kell engedélyt kérned tőlem, hogy elnevezz egy almafát. Sőt, lehet hogy megköszönném ha kihagynál belőle.. - Nem sértődök, mert nem néz elmebetegnek. Ez elég furcsa, mert arra számítottam, hogy egy megnyilvánulás után elmenekül, és meg sem a tökéletes, népszerű lányoknál. De csak röhög. Hát a semminél ez is jobb.
- Mi a baj? Mi történt? - Csendesen nézek rá.
- Hülyének fogsz nézni. - Látom hogy megrándul a szája széle, már majdnem mosolyog.
- Épp most neveztél el egy almafát, ordítva közölted az osztályban hogy beszélnünk, amikor eddig még csak nem is köszöntél nekem. Szerintem nyugodtan eltekinthetsz az előbbi kijelentésedtől. - Vágok egy grimaszt de muszáj nevetnem. Pontosan ugyanolyan ténymegállapítást tett, mint amilyet általában én szoktam.
- Oké, te akartad.. Ez most furán fog hangzani, de megálmodtam az elkövetkező négy hónapot, az-az azt hiszem nagyjából annyi idő telt el. Csak az a gond, hogy mindenre emlékszem. Tényleg, az égészre. Reggel pedig ugyanúgy késésben voltam, ugyanúgy geometriáról ugyanazokban a ruhákban.. Amikor pedig szólni akartam neked, olyan volt, mintha egy nem is tudom mivel harcoltam volna a SAJÁT hangszálaimért. - Folytatnám, a nehezen érthető magyarázást, de hirtelen megszédülök, és zúgást hallok, a fa, Ar, minden eltűnik. S szép lassan kirajzolódik egy óriási luxushajó fedélzete..
2013. szeptember 5., csütörtök
Ébredj fel!
Teljesen ledöbbenek. Most ezt hogyan lehet helyesen lereagálni? Mert én komolyan nem tudom. Viszont nem kis megdöbbenésemre nem vár választ. Közelebb hajol, a szája majdnem súrolja az enyémet, már éppen becsuknám a szemem, de ahelyett hogy megcsókolna halkan megszólal:
- Amy, ez nagyon fontos. Képes vagy rá! Erős vagy! Meg tudod csinálni! Tudod mi történik ha itt maradsz?
- Meghalok. - Nyugodtan mondom ki a szavakat, tényeket közlök. Ez a legrosszabb. Már beletörődtem. Régen beletörődtem.
- Ar, mégis hogy gondolod? Fogom magam és szépen átsétálok a fegyveres őrökön és egyéb biztonsági intézkedéseken? Vagy láthatatlanná válok? Nincs tovább. - A szinte mindig mosolygós zöldes szempár most nagyon komolyan néz rám.
- Megígéred hogy megpróbálod?
- Mégis mit?! - Most csókol meg, de mielőtt reagálhatnék elhúzódik és a szemembe néz:
- Ébredj fel! - Ez a két, suttogva kimondott szó, visszhangozni kezd, egyre több szólamban, betölti a kertet, egyre hangosabb, legszívesebben a fülemre szorítanám a kezem és én is sikítanék, de nem tehetem. Nem tudok mozdulni.
Az izmaim hirtelen újra engedelmeskednem nekem, ezért teljes erőmből falhoz vágom a csörömpölő vekkert, majd lassan felülök, a kis kollégiumszobámban. A lepedőm csuron víz. Minden rettentően zavaros. Álmodtam? Minden egyes részlet élénken él az emlékezetemben, pedig sosem emlékeztem az álmaimra. Eszembe jut amit egyszer olvastam: az ember ébredés után öt perccel már csak az álom negyedére emlékszik. De én hiába próbálok mindent kiűzni a fejemből, ne megy. Hirtelen rádöbbenek hogy késésben vagyok, gyorsan öltözködök, sietve fésülködök és már rohanok is geometriára. Olyan hirtelen fékezek a folyosó közepén, hogy néhány még reggeli kábultságban leledző diák nekem jön, majd kedvesen szidja a női felmenőimet, amit a középső ujjam felemelésével elintézek. A felismerés túlságosan lesokkol ahhoz, hogy kellően kardoskodjak elhunyt nagymamám becsületéért.
Ugyanabban a ruhában száguldok, ugyanarra az órára, mint az álom kezdetén. Minden ugyanolyan. De az órát nem késhetem le, azért folytatom az utamat, de egyre erősebb hányinger tör rám. Belépek az osztályba. Leülök a padomba, a pulzosom szerintem már szívroham határát súrolja, aztán meglátom őt. Bejön a terembe, észre sem vesz. Miért is tenné? Senki vagyok, az ő szemében legalábbis mindenképp. Mégis úgy érzem meg kell szólítanom, de nem tudok a szám kiszárad és csak tátogok, mint egy szerencsétlen hal. Erőt vesz rajtam a remegés, minden erőmmel küzdök. A láthatatlan ellenfél viszont túl erős. Magába készül fojtani a De ja-Vu. Hirtelen valami átszakad bennem.
- Aaron! - Ordítok. Az osztályban. Neki. Mindenki engem néz, de nem érdekel. Érzem hogy már nem sokáig lesz nálam az irányítás. Valamivel halkabban minden erőmet megfeszítve hozzáteszem:
- Beszélnünk kell!
- Amy, ez nagyon fontos. Képes vagy rá! Erős vagy! Meg tudod csinálni! Tudod mi történik ha itt maradsz?
- Meghalok. - Nyugodtan mondom ki a szavakat, tényeket közlök. Ez a legrosszabb. Már beletörődtem. Régen beletörődtem.
- Ar, mégis hogy gondolod? Fogom magam és szépen átsétálok a fegyveres őrökön és egyéb biztonsági intézkedéseken? Vagy láthatatlanná válok? Nincs tovább. - A szinte mindig mosolygós zöldes szempár most nagyon komolyan néz rám.
- Megígéred hogy megpróbálod?
- Mégis mit?! - Most csókol meg, de mielőtt reagálhatnék elhúzódik és a szemembe néz:
- Ébredj fel! - Ez a két, suttogva kimondott szó, visszhangozni kezd, egyre több szólamban, betölti a kertet, egyre hangosabb, legszívesebben a fülemre szorítanám a kezem és én is sikítanék, de nem tehetem. Nem tudok mozdulni.
Az izmaim hirtelen újra engedelmeskednem nekem, ezért teljes erőmből falhoz vágom a csörömpölő vekkert, majd lassan felülök, a kis kollégiumszobámban. A lepedőm csuron víz. Minden rettentően zavaros. Álmodtam? Minden egyes részlet élénken él az emlékezetemben, pedig sosem emlékeztem az álmaimra. Eszembe jut amit egyszer olvastam: az ember ébredés után öt perccel már csak az álom negyedére emlékszik. De én hiába próbálok mindent kiűzni a fejemből, ne megy. Hirtelen rádöbbenek hogy késésben vagyok, gyorsan öltözködök, sietve fésülködök és már rohanok is geometriára. Olyan hirtelen fékezek a folyosó közepén, hogy néhány még reggeli kábultságban leledző diák nekem jön, majd kedvesen szidja a női felmenőimet, amit a középső ujjam felemelésével elintézek. A felismerés túlságosan lesokkol ahhoz, hogy kellően kardoskodjak elhunyt nagymamám becsületéért.
Ugyanabban a ruhában száguldok, ugyanarra az órára, mint az álom kezdetén. Minden ugyanolyan. De az órát nem késhetem le, azért folytatom az utamat, de egyre erősebb hányinger tör rám. Belépek az osztályba. Leülök a padomba, a pulzosom szerintem már szívroham határát súrolja, aztán meglátom őt. Bejön a terembe, észre sem vesz. Miért is tenné? Senki vagyok, az ő szemében legalábbis mindenképp. Mégis úgy érzem meg kell szólítanom, de nem tudok a szám kiszárad és csak tátogok, mint egy szerencsétlen hal. Erőt vesz rajtam a remegés, minden erőmmel küzdök. A láthatatlan ellenfél viszont túl erős. Magába készül fojtani a De ja-Vu. Hirtelen valami átszakad bennem.
- Aaron! - Ordítok. Az osztályban. Neki. Mindenki engem néz, de nem érdekel. Érzem hogy már nem sokáig lesz nálam az irányítás. Valamivel halkabban minden erőmet megfeszítve hozzáteszem:
- Beszélnünk kell!
2013. augusztus 20., kedd
Feladom!
Egy ideig próbálom megjegyezni, hogy merre haladunk, de huszonvalahányadik jobb, és csak a Jó ég tudja hányadik bal kanyar után feladom a memorizálást. Szerencsére úgy tűnik Aaron nagyon is jól tudja hogy hova tartunk, mondjuk nem árt ha legalább az egyikünk tisztában van az úti céllal ebben a labirintusban..
Egy ajtó előtt végre megállapodunk, mire rászólnék hogy tegyen le, már ki is nyitotta. Kis kert tárul a szemünk elé, picike tóval, madárcsicsergéssel, szinte a méhek döngicsélését is hallani vélem. Középen egy hársfa áll, öreg, sokat megélt törzsét beszabdalták az évek, a mélyedések között egy idős ember arcát vélem felfedezni. Mire feleszmélek már a fának dőlve ücsörgök, Ar épp az ajtót csukja be. Végigsimítok a rücskös törzsön. Keserűen felnevetek:
- Kísértjük a múltat? - A fiú szomorú mosolyra húzza a száját.
- Nem, ő kísért minket!
- Szegény múlt, úgy tűnik nincs jobb dolga.. - Motyogom inkább magamnak, mint társamnak. Egy sóhajtással lehuppan mellém.
- Itt nem hallgatnak ki minket, Amy. Most tudunk beszélni, de többször nem jöhetünk ide. Túl kockázatos lenne. Ki kell innen jutnunk, valahogyan. - A szememet forgatom.
- Mégis hogyan gondolod, hmm..? Odasétálunk Charlie-hoz és közüljük vele, hogy mi most szépen itt hagyunk mindenkit, bemutatunk Amerikának és az FBI-nak? - Kínomban egyre hangosabban röhögök.
- Amelie, vedd egy kicsit komolyabban, és hagyjuk ki a titkos ügynököket a buliból! - A szemébe nézek:
- Figyelj, Ar! Kész vége van. Feladom. Ezen a helyen fogok megrohadni. Ebben az egész játszmában még csak azt sem tudom pontosan eldönteni hogy melyik jó, és melyik a rossz oldal! Hogy pontosan ki, vagy inkább mi vagyok én magam! Azt sem tudom felfogni ami az utolsó négy hónapban lejátszódott! Tizenhat évig egy átlagos lány, zűrös családi élettel, aztán bumm, és Hasfelmetsző vigyorog rám, miközben az unalomba kéne beledöglenem matekórán! Úgy térek vissza a 19. századból, hogy megcsókol egy fiú aki addig köszönni nem bírt nekem, vagy egyáltalán észrevenni! Hirtelen szárnyakat növesztek, amit aztán sikerül láthatatlanná tennem, de repülni azért tudok, miért is ne? Megpróbál meggyilkolni egy barátom, az ellenségeim válnak barátokká, miattam meghal valaki! Ráadásnak megpróbál kiiktatni a saját apám, akiről aztán kiderül hogy semmi köze hozzám. Kiugrassz velem egy kórház nem tudom hányadik emeletéről, de az csak a hab a tortán! Az elvileg igazi, (de ki tudja én már semmit nem tudok elhinni..) faterom Intézetébe zsuppolnak, közlik velem hogy egész eddigi életem egy hazugság volt, ilyen-olyan fontos nem tudom ki, vagy inkább mi vagyok! Fogalmam sincs mit csináltak velem, de elvettek tőlem még több dolgot amiben bízhattam! A rohadt életbe is, nem akarok mást, mint önmagam lenni! Amy Lincoln! Érted Aaron? - Csak amikor az inge szélével letörölgeti a könnyeket az arcomról, akkor veszem észre hogy sírok, de nem érdekel. Zokogni kezdek és arcomat Ar vállába fúrom. Hagyja, nem próbál megvigasztalni, ezért most nagyon hálás vagyok neki. Több perc telik néma csendben, majd ő töri meg a varázst:
- Azért vagy rám mérges mert ezelőtt az egész előtt nem beszéltem veled? - Legszívesebben a hajamat tépném, de nem akarom még tovább rontani az állapotomat.
- Te, teljesen hülye vagy! Mégis ki ül itt és hallgatja a baromságaimat? A jó szándékú ikertesód akinek elfelejtettél bemutatni? Nem vagyok rád mérges! Ha van valaki aki kevesebb okot adott rá mint te... - Befogja a számat. Ennyit az előbbiekről. Próbál a szemembe nézni, de nem hagyom, amennyire tudom elfordítom a fejemet, majd amikor végre elenged, felállok és nekidőlök a fának. Mélyeket lélegzem. "Nem szabad bepánikolni" hajtogatom magamnak. A szívverésem szép lassan újra visszatér a rendes kerékvágásba.
Aaron, óvatosan megfogja a kezemet. Lehúz maga mellé.
- Jobb már? - Nyelek egy nagyot és bólintok.
- Azt hiszem.. - Zöldes szemeivel az arcomat pásztázza.
- Hidd el a legtöbb dolgot én sem értem. De valamit biztosan tudok. - Kérdőn felhúzom a szemöldököm.
- Lehet ebben az óriási sakkjátszmában bármit is biztosan tudni? - Bólint.
- Szeretlek Amy!
Egy ajtó előtt végre megállapodunk, mire rászólnék hogy tegyen le, már ki is nyitotta. Kis kert tárul a szemünk elé, picike tóval, madárcsicsergéssel, szinte a méhek döngicsélését is hallani vélem. Középen egy hársfa áll, öreg, sokat megélt törzsét beszabdalták az évek, a mélyedések között egy idős ember arcát vélem felfedezni. Mire feleszmélek már a fának dőlve ücsörgök, Ar épp az ajtót csukja be. Végigsimítok a rücskös törzsön. Keserűen felnevetek:
- Kísértjük a múltat? - A fiú szomorú mosolyra húzza a száját.
- Nem, ő kísért minket!
- Szegény múlt, úgy tűnik nincs jobb dolga.. - Motyogom inkább magamnak, mint társamnak. Egy sóhajtással lehuppan mellém.
- Itt nem hallgatnak ki minket, Amy. Most tudunk beszélni, de többször nem jöhetünk ide. Túl kockázatos lenne. Ki kell innen jutnunk, valahogyan. - A szememet forgatom.
- Mégis hogyan gondolod, hmm..? Odasétálunk Charlie-hoz és közüljük vele, hogy mi most szépen itt hagyunk mindenkit, bemutatunk Amerikának és az FBI-nak? - Kínomban egyre hangosabban röhögök.
- Amelie, vedd egy kicsit komolyabban, és hagyjuk ki a titkos ügynököket a buliból! - A szemébe nézek:
- Figyelj, Ar! Kész vége van. Feladom. Ezen a helyen fogok megrohadni. Ebben az egész játszmában még csak azt sem tudom pontosan eldönteni hogy melyik jó, és melyik a rossz oldal! Hogy pontosan ki, vagy inkább mi vagyok én magam! Azt sem tudom felfogni ami az utolsó négy hónapban lejátszódott! Tizenhat évig egy átlagos lány, zűrös családi élettel, aztán bumm, és Hasfelmetsző vigyorog rám, miközben az unalomba kéne beledöglenem matekórán! Úgy térek vissza a 19. századból, hogy megcsókol egy fiú aki addig köszönni nem bírt nekem, vagy egyáltalán észrevenni! Hirtelen szárnyakat növesztek, amit aztán sikerül láthatatlanná tennem, de repülni azért tudok, miért is ne? Megpróbál meggyilkolni egy barátom, az ellenségeim válnak barátokká, miattam meghal valaki! Ráadásnak megpróbál kiiktatni a saját apám, akiről aztán kiderül hogy semmi köze hozzám. Kiugrassz velem egy kórház nem tudom hányadik emeletéről, de az csak a hab a tortán! Az elvileg igazi, (de ki tudja én már semmit nem tudok elhinni..) faterom Intézetébe zsuppolnak, közlik velem hogy egész eddigi életem egy hazugság volt, ilyen-olyan fontos nem tudom ki, vagy inkább mi vagyok! Fogalmam sincs mit csináltak velem, de elvettek tőlem még több dolgot amiben bízhattam! A rohadt életbe is, nem akarok mást, mint önmagam lenni! Amy Lincoln! Érted Aaron? - Csak amikor az inge szélével letörölgeti a könnyeket az arcomról, akkor veszem észre hogy sírok, de nem érdekel. Zokogni kezdek és arcomat Ar vállába fúrom. Hagyja, nem próbál megvigasztalni, ezért most nagyon hálás vagyok neki. Több perc telik néma csendben, majd ő töri meg a varázst:
- Azért vagy rám mérges mert ezelőtt az egész előtt nem beszéltem veled? - Legszívesebben a hajamat tépném, de nem akarom még tovább rontani az állapotomat.
- Te, teljesen hülye vagy! Mégis ki ül itt és hallgatja a baromságaimat? A jó szándékú ikertesód akinek elfelejtettél bemutatni? Nem vagyok rád mérges! Ha van valaki aki kevesebb okot adott rá mint te... - Befogja a számat. Ennyit az előbbiekről. Próbál a szemembe nézni, de nem hagyom, amennyire tudom elfordítom a fejemet, majd amikor végre elenged, felállok és nekidőlök a fának. Mélyeket lélegzem. "Nem szabad bepánikolni" hajtogatom magamnak. A szívverésem szép lassan újra visszatér a rendes kerékvágásba.
Aaron, óvatosan megfogja a kezemet. Lehúz maga mellé.
- Jobb már? - Nyelek egy nagyot és bólintok.
- Azt hiszem.. - Zöldes szemeivel az arcomat pásztázza.
- Hidd el a legtöbb dolgot én sem értem. De valamit biztosan tudok. - Kérdőn felhúzom a szemöldököm.
- Lehet ebben az óriási sakkjátszmában bármit is biztosan tudni? - Bólint.
- Szeretlek Amy!
2013. augusztus 17., szombat
A "sírrabló"
Végül is egy kriptában húztam meg magam, nem gondoltam volna, de elég jót aludtam. Mondjuk ha az embert ki akarja nyírni Hasfelmetsző, éppen a 19. században ücsörög, és elvették tőle a legtöbb képességét, akkor nem fogok szellemektől félni. Utolsó értesüléseim szerint nem tudnak kinyírni, ha meg igen, akkor sok sikert nekik! Ilyen-és efféle gondolatok közt ringattam álomba magam a hideg márványpadlón.
Éles fényre ébredek. Nem úgy van hogy a temetők sötétek, nélkülöznek minden vidámságot? Úgy tűnik nekem sikerült kifognom, egy madárcsicsergéses, napsütéses reggelt, ahol mindenkinek kötelező divatból rég kiment slágereket dúdolva róni az utcákat. Feltápászkodom a hideg kőröl (szerintem kétszer nem biztos, hogy nem fáztam fel) s az alvástól elgémberedett izmokkal kissé kómásan kisétálok a reggeli idillbe, egyenesen Sherlock Holmes karjaiba. Az-az egy pipázó ballonkabátba burkolózó alakot nem nagyon tudok másképpen értelmezni... A férfi úgy bámul rám, mintha legalábbis épp most avattam volna be a kvantumfizika rejtelmeibe, ezután láthatóan észhez tér, karon ragad, s ordítozva vonszol maga után:
- Elkaptam a sírrablót! Elkaptam a sírrablót! - Azt hiszem tévedtem. Sherlock nem csinálna ilyet, vagy itt is az történt, mint oly' gyakran? Egy megírt szereplő, kellő népszerűség mellett saját életet kezd el élni? A lábam alól kicsúszik a talaj, durván földre esek, forog velem a világ. Hányingerem van és olyan mértékű fejfájás tör rám, hogy kínomban szinte felordítok...
Lassan kirajzolódik előttem az osztályterem, és Aaron aggódó arca. Az-az csak sejtem hogy az övé, de fókuszálási problémáim miatt, még elsősorban nagyjából annyit látok, mint egy vakond.
- Amy, jól vagy? - Igen ez Aaron.
- Mi a fene van velem? Sosem viselt meg ennyire hogy visszajöjjek! - Ar mérgesen néz a Télapó alteregójára.
- Nem lett volna egyszerűbb ha hagyják, hogy visszahozzam? - Most már semmit sem értek. Felülök, az osztályterem még kissé forog velem, mint amikor leszáll az ember egy túl gyors körhintáról.
- Nézz csak rá, kutya baja! - A tanárunk láthatóan ideges, ráadásul úgy beszél rólam mintha ott sem lennék. Az ilyen emberek szoktak felkerülni a gondolatbeli halál-listámra... Mit ne mondjak, elég terjedelmes. A hányinger olyan hirtelen tör rám elemi erővel, hogy már nem tudom megakadályozni: Ki dobom a.. öö.. kis rókát Mikulás lába elé. Aaron szokása szerint minden figyelmeztetés nélkül felnyalábol és kisétál velem az ajtón.
- Mégis mit képzel fiatalember?
- Leviszem az orvosiba! - A Deja -Vu miatt halkan elnevetem magam. Ugyanezek szavak. Csupán néhány hónapja hangoztak el, de sokkal többnek tűnik. Az-az lehet tényleg több.. Fogalmam sincs hogy mióta vagyok itt...
- Amy, figyelsz te rám egyáltalán?
- Nem.. Mond még egyszer! - Halványan elmosolyodik.
- Legalább egy kicsit jobban vagy! Azt kérdeztem, hogy szeretnél-e lemenni az orvosiba, vagy elrabolhatlak egy kicsit?
- Hülye kérdés.. - Megkönnyebbülten sóhajt, majd beveti magát a folyosók labirintusába, velem együtt..
Éles fényre ébredek. Nem úgy van hogy a temetők sötétek, nélkülöznek minden vidámságot? Úgy tűnik nekem sikerült kifognom, egy madárcsicsergéses, napsütéses reggelt, ahol mindenkinek kötelező divatból rég kiment slágereket dúdolva róni az utcákat. Feltápászkodom a hideg kőröl (szerintem kétszer nem biztos, hogy nem fáztam fel) s az alvástól elgémberedett izmokkal kissé kómásan kisétálok a reggeli idillbe, egyenesen Sherlock Holmes karjaiba. Az-az egy pipázó ballonkabátba burkolózó alakot nem nagyon tudok másképpen értelmezni... A férfi úgy bámul rám, mintha legalábbis épp most avattam volna be a kvantumfizika rejtelmeibe, ezután láthatóan észhez tér, karon ragad, s ordítozva vonszol maga után:
- Elkaptam a sírrablót! Elkaptam a sírrablót! - Azt hiszem tévedtem. Sherlock nem csinálna ilyet, vagy itt is az történt, mint oly' gyakran? Egy megírt szereplő, kellő népszerűség mellett saját életet kezd el élni? A lábam alól kicsúszik a talaj, durván földre esek, forog velem a világ. Hányingerem van és olyan mértékű fejfájás tör rám, hogy kínomban szinte felordítok...
Lassan kirajzolódik előttem az osztályterem, és Aaron aggódó arca. Az-az csak sejtem hogy az övé, de fókuszálási problémáim miatt, még elsősorban nagyjából annyit látok, mint egy vakond.
- Amy, jól vagy? - Igen ez Aaron.
- Mi a fene van velem? Sosem viselt meg ennyire hogy visszajöjjek! - Ar mérgesen néz a Télapó alteregójára.
- Nem lett volna egyszerűbb ha hagyják, hogy visszahozzam? - Most már semmit sem értek. Felülök, az osztályterem még kissé forog velem, mint amikor leszáll az ember egy túl gyors körhintáról.
- Nézz csak rá, kutya baja! - A tanárunk láthatóan ideges, ráadásul úgy beszél rólam mintha ott sem lennék. Az ilyen emberek szoktak felkerülni a gondolatbeli halál-listámra... Mit ne mondjak, elég terjedelmes. A hányinger olyan hirtelen tör rám elemi erővel, hogy már nem tudom megakadályozni: Ki dobom a.. öö.. kis rókát Mikulás lába elé. Aaron szokása szerint minden figyelmeztetés nélkül felnyalábol és kisétál velem az ajtón.
- Mégis mit képzel fiatalember?
- Leviszem az orvosiba! - A Deja -Vu miatt halkan elnevetem magam. Ugyanezek szavak. Csupán néhány hónapja hangoztak el, de sokkal többnek tűnik. Az-az lehet tényleg több.. Fogalmam sincs hogy mióta vagyok itt...
- Amy, figyelsz te rám egyáltalán?
- Nem.. Mond még egyszer! - Halványan elmosolyodik.
- Legalább egy kicsit jobban vagy! Azt kérdeztem, hogy szeretnél-e lemenni az orvosiba, vagy elrabolhatlak egy kicsit?
- Hülye kérdés.. - Megkönnyebbülten sóhajt, majd beveti magát a folyosók labirintusába, velem együtt..
2013. augusztus 15., csütörtök
Én kicsi pszichopatám..
Aaron válaszát egy tipikus fontoskodó tanárhang szakítja félbe.
- Üdvözlünk az osztályban Amelie Lincoln! - Most nem tudom mit várnak tőlem, ugyanis mindenki nagy szemekkel bámul rám, én viszont nem értek semmit. Most mondanom kéne valamit?
- Öö.. Én is üdvözlök mindenkit!
- Ülj le, lassan kezdeni kéne az órát! - Mindenki erőltetett lassúsággal vánszorog vissza a helyére, én pedig kétségbeesetten kutakodok egy szabad hely után, de sehol sem találok. A padok egyszemélyesek, de mindegyik foglalt.
- Elnézést, de nincsen helyem. - A férfi, (kifejezetten télapó típus, hosszú ősz szakáll, semmibe révedő szemek, háborús történeteket mesélő arckifejezés..) rám pillant, kissé homályos látószerveivel.
- Ki mondta hogy szükséged lesz rá, gyermekem? - A kezem ökölbe szorul, s azon gondolkozom, hogy mi történik velem, ha bemosok egyet a Mikulás alteregójának. Összeharapott szájjal, egész egyszerűen levágom magam a földre törökülésbe. Nekem mindegy.. Émelygő érzés kerít hatalmába. Nem is tudom mikor utaztam utoljára. Hiányzott.
Egy rosszul kivilágított sikátor rajzolódik ki, szép lassan szemeim előtt. A Deja-Vu érzés olyan erővel tör rám, hogy kis híján ledönt a lábamról. Remegés fut végig rajtam. Már tudom, honnét ismerős ez a hely: az első utazásom. Egy alak bontakozik ki a sötétből, lassan, kéjesen lépkedve felém. Sikítani szeretnék, és elfutni, de testem nem engedelmeskedik. Sikerül pár lépést hátrálnom, de falnak ütközök. Erre nem emlékeztem. Óvatosan tapogatódzok, bármiért amit fegyverként használhatnék. Természetesen semmi sem kerül görcsös ujjaim közé, leszámítva néhány mészdarabot és némi pókhálót. Kínomban elnevetem magam:
-Pókember! Merre vagy? - Hisztérikus kacagásomat visszaverik a szűk falak, egy kóbor macska ijedt nyávogással rohan elő, valamelyik oldalam felől a vaksötétből, de úgy tűnik Hasfelmetsző Jack, nincsen nyávogó fekete szőrgombócokra specializálódva.. Milyen kár! A férfi egyre közeledik, már látom az arcára kiülő kéjes vigyort, s maga előtt tartott szikét amin táncot jár a gyenge holdfény. A torkom kiszárad, verítékcseppek gyöngyöznek a homlokomon. Támadóm kesztyűs kezével lassan végigsimít az arcomon. Néma csend, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy 19. század egyik leghíresebb gyilkosa épp engem akar megölni. A szike vészesen közelít felém, nagy nehezen visszanyelem a rám törő röhögőgörcsöt, ilyen egyszerű lenne? Itt semmiféle önvédelmet nem néznek ki a nőkből?Nemes egyszerűséggel tökön rúgom. Hasfelmetsző kétrét görnyed a fájdalomtól, én pedig rohanni kezdek. Hogy hova? Fogalmam sincsen. Ez itt London, legalábbis ha jól tudom az én kis pszichopatám ott tevékenykedett. A francba is Amelie Lincoln, ez rohadt szarkazmus fog téged a sírba vinni. Lehet hogy ma este nem csak egy elmebeteg rohangál Anglia fővárosának utcáin...
Hamarosan teljesen kifulladok, s nekitámaszkodom a legközelebb lévő kerítésnek, majd lassan lecsúszok a földre. Összekuporodom, s végre képes vagyok tisztán gondolkozni. Mi a fenéért nem repültem el? Miért nem Utaztam szabad akaratomból? A szárnyaimat keresem, az ismerős érzést, de nincsenek sehol. Végignézek magamon, a hajam fekete, mint az lenni szokott az utazások alkalmával, de nincsen meg a legfontosabb kellék: A szárnyaim. Esetlennek érzem magam. Könnyek folynak végig az arcomon, s lecsöppenek a puha, felázott talajra. Erre nincs időm! Vissza kell jutnom! Feltápászkodok, s esetlenül leporolom a ruhámat. A holdfényben sírokat s néhány fát látok kirajzolódni magam előtt. Persze, ha már London, 19. század, este, sötét, jöhet még a temető is.. Miért is ne? Erősen megkapaszkodom a rozoga kerítésben majd kényszerítem magam, hogy gondolkozzam ésszerűen. Tudok Utazni önszántamból, már sikerült. Most is menni fog! Koncentrálok. Ha valaki erre jönne, látna egy szörnyen sápadt, karcsú, fekete hajú lányt egy temető mellett csukott szemmel ácsorogni és magában mormogni, miközben a szája sarkából vékony vércsík csörgedezik.. Miattam alakult volna ki a vámpírkultusz? .. Tényleg, mikor is haraptam el a nyelvem?!
Még próbálkozom az Utazással, de nem járok sikerrel, mintha mindent ami eddig biztos volt az életemben elvettek volna tőlem. A családomat, a szárnyamat, a tudásomat. Mi maradt?! Csak suttogni tudok:
- Aaron!
- Üdvözlünk az osztályban Amelie Lincoln! - Most nem tudom mit várnak tőlem, ugyanis mindenki nagy szemekkel bámul rám, én viszont nem értek semmit. Most mondanom kéne valamit?
- Öö.. Én is üdvözlök mindenkit!
- Ülj le, lassan kezdeni kéne az órát! - Mindenki erőltetett lassúsággal vánszorog vissza a helyére, én pedig kétségbeesetten kutakodok egy szabad hely után, de sehol sem találok. A padok egyszemélyesek, de mindegyik foglalt.
- Elnézést, de nincsen helyem. - A férfi, (kifejezetten télapó típus, hosszú ősz szakáll, semmibe révedő szemek, háborús történeteket mesélő arckifejezés..) rám pillant, kissé homályos látószerveivel.
- Ki mondta hogy szükséged lesz rá, gyermekem? - A kezem ökölbe szorul, s azon gondolkozom, hogy mi történik velem, ha bemosok egyet a Mikulás alteregójának. Összeharapott szájjal, egész egyszerűen levágom magam a földre törökülésbe. Nekem mindegy.. Émelygő érzés kerít hatalmába. Nem is tudom mikor utaztam utoljára. Hiányzott.
Egy rosszul kivilágított sikátor rajzolódik ki, szép lassan szemeim előtt. A Deja-Vu érzés olyan erővel tör rám, hogy kis híján ledönt a lábamról. Remegés fut végig rajtam. Már tudom, honnét ismerős ez a hely: az első utazásom. Egy alak bontakozik ki a sötétből, lassan, kéjesen lépkedve felém. Sikítani szeretnék, és elfutni, de testem nem engedelmeskedik. Sikerül pár lépést hátrálnom, de falnak ütközök. Erre nem emlékeztem. Óvatosan tapogatódzok, bármiért amit fegyverként használhatnék. Természetesen semmi sem kerül görcsös ujjaim közé, leszámítva néhány mészdarabot és némi pókhálót. Kínomban elnevetem magam:
-Pókember! Merre vagy? - Hisztérikus kacagásomat visszaverik a szűk falak, egy kóbor macska ijedt nyávogással rohan elő, valamelyik oldalam felől a vaksötétből, de úgy tűnik Hasfelmetsző Jack, nincsen nyávogó fekete szőrgombócokra specializálódva.. Milyen kár! A férfi egyre közeledik, már látom az arcára kiülő kéjes vigyort, s maga előtt tartott szikét amin táncot jár a gyenge holdfény. A torkom kiszárad, verítékcseppek gyöngyöznek a homlokomon. Támadóm kesztyűs kezével lassan végigsimít az arcomon. Néma csend, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy 19. század egyik leghíresebb gyilkosa épp engem akar megölni. A szike vészesen közelít felém, nagy nehezen visszanyelem a rám törő röhögőgörcsöt, ilyen egyszerű lenne? Itt semmiféle önvédelmet nem néznek ki a nőkből?Nemes egyszerűséggel tökön rúgom. Hasfelmetsző kétrét görnyed a fájdalomtól, én pedig rohanni kezdek. Hogy hova? Fogalmam sincsen. Ez itt London, legalábbis ha jól tudom az én kis pszichopatám ott tevékenykedett. A francba is Amelie Lincoln, ez rohadt szarkazmus fog téged a sírba vinni. Lehet hogy ma este nem csak egy elmebeteg rohangál Anglia fővárosának utcáin...
Hamarosan teljesen kifulladok, s nekitámaszkodom a legközelebb lévő kerítésnek, majd lassan lecsúszok a földre. Összekuporodom, s végre képes vagyok tisztán gondolkozni. Mi a fenéért nem repültem el? Miért nem Utaztam szabad akaratomból? A szárnyaimat keresem, az ismerős érzést, de nincsenek sehol. Végignézek magamon, a hajam fekete, mint az lenni szokott az utazások alkalmával, de nincsen meg a legfontosabb kellék: A szárnyaim. Esetlennek érzem magam. Könnyek folynak végig az arcomon, s lecsöppenek a puha, felázott talajra. Erre nincs időm! Vissza kell jutnom! Feltápászkodok, s esetlenül leporolom a ruhámat. A holdfényben sírokat s néhány fát látok kirajzolódni magam előtt. Persze, ha már London, 19. század, este, sötét, jöhet még a temető is.. Miért is ne? Erősen megkapaszkodom a rozoga kerítésben majd kényszerítem magam, hogy gondolkozzam ésszerűen. Tudok Utazni önszántamból, már sikerült. Most is menni fog! Koncentrálok. Ha valaki erre jönne, látna egy szörnyen sápadt, karcsú, fekete hajú lányt egy temető mellett csukott szemmel ácsorogni és magában mormogni, miközben a szája sarkából vékony vércsík csörgedezik.. Miattam alakult volna ki a vámpírkultusz? .. Tényleg, mikor is haraptam el a nyelvem?!
Még próbálkozom az Utazással, de nem járok sikerrel, mintha mindent ami eddig biztos volt az életemben elvettek volna tőlem. A családomat, a szárnyamat, a tudásomat. Mi maradt?! Csak suttogni tudok:
- Aaron!
2013. augusztus 2., péntek
Iskolakezdés
Úgy tűnik az iskolaidő kortól/nemtől/helytől függetlenül bárhol beköszönt. Az Intézetben is. Nem tudok róla semmit, de jön. Nem ismerek semmit/senkit de iskolába kell járnom. Hogy mit tanulunk? Rejtély. Hogy hol vagyok? Jó kérdés. Behunyom a szemem s próbálok elaludni, a plafon bámulása helyett. Nathalie azóta jó párszor "betévedt" hozzám. Furcsa érzés úgy ellátni a nővéri teendőket, hogy eddig a tesód létezéséről sem tudtál.
A reggel gyorsan és fájdalmasan köszönt be, a szobába tegnap ideszállított ébresztőóra éles hangon sikít. (?) Komolyan, mintha valakit nyúznának. Fogalmam sincs mikor aludhattam el, de nem érzem csúcs formában magamat. Az éjjeliszekrényre ki van rakva az aznapi ruhám, mint mindig. A mai kellemes meglepetéssel tölt el, ugyanis a már megszokott kikeményített ing és seszínű szoknya kombináció helyett, egy egészen tűrhető iskolai egyenruha vár rám. Különben el nem tudom képzelni miért nem kapok olyan ruhákat amiket én szeretnék, vagy egyáltalán amik egy picivel is közelebb állnának hozzám. Valószínűleg ez is Charlie zseniális tervének része. Gyors zuhanyzás, fogmosás, és sikertelen fésülködés után, kissé kócosan, egyenruhában ücsörgök az ágyon, s azon gondolkozom hogy most épp mi a teendőm, mert azt elfelejtették közölni velem, hogy merre van a suli, vagy hogy egyáltalán mit kell csinálnom. Az ajtó hirtelen kivágódik, s két fegyveres őr menetel be rajta. Felvont szemöldökkel hagyom, hogy kikísérjenek, majd egy mégis mire számítottam morgással tudomásul veszem, hogy szó szerint ráhúznak egy zsákot a fejemre. Az ilyeneken már meg sem lepődök. Amikor lehúzzák azt az izét a fejemről, már hányingerem van, a hirtelen fordulásokból, taszigálásból s néha valaminek a lefejeléséből álló magánszámból pedig kifejezetten elegem van, de egy valamit megtanultam itt: ha panaszkodsz vagy ellenállsz csak még rosszabb lesz. A fegyveresek végre elengedik az eddig szorosan tartott karomat, ami zsibbadt fájdalommal, s estére valószínűleg néhány kék zöld folttal tiltakozik a méltatlan bánásmód ellen. Mélyen beszívom a levegőt majd kinyitom a szemem. Egy teljesen átlagos osztályterem közepén ácsorgok nagyjából húsz kíváncsi szempár kereszttüzében. Hirtelen nevetés hangzik fel.
- Jahj,rosszul vagyok! Mindig nagy a felhajtás az újak körül, de ez túltesz mindenen! - A felettébb kedves megjegyzés után kitör az általános röhögés, pedig tudtommal semmi vicces nem történt. Jó-jó két állig felfegyverzett kommandós behozta az új osztálytársukat zsákkal a fején, de hát most mégis, én nem tehetek semmiről! Persze biztosan én buliztam ki hogy ilyen belépőm legyen! Mindig is erre vágytam, köszönöm Charlie!
- Kuss! - Az ismerős hang végigsüvít az elnyűtt padok felett, nekem pedig összeszorul a torkom.
- Amy, jól vagy?-Ar aggódó hangja miatt rám jön a sírhatnék, de ennyire azért nem vagyok hajlandó porig alázni magam.
- Szerinted?
A reggel gyorsan és fájdalmasan köszönt be, a szobába tegnap ideszállított ébresztőóra éles hangon sikít. (?) Komolyan, mintha valakit nyúznának. Fogalmam sincs mikor aludhattam el, de nem érzem csúcs formában magamat. Az éjjeliszekrényre ki van rakva az aznapi ruhám, mint mindig. A mai kellemes meglepetéssel tölt el, ugyanis a már megszokott kikeményített ing és seszínű szoknya kombináció helyett, egy egészen tűrhető iskolai egyenruha vár rám. Különben el nem tudom képzelni miért nem kapok olyan ruhákat amiket én szeretnék, vagy egyáltalán amik egy picivel is közelebb állnának hozzám. Valószínűleg ez is Charlie zseniális tervének része. Gyors zuhanyzás, fogmosás, és sikertelen fésülködés után, kissé kócosan, egyenruhában ücsörgök az ágyon, s azon gondolkozom hogy most épp mi a teendőm, mert azt elfelejtették közölni velem, hogy merre van a suli, vagy hogy egyáltalán mit kell csinálnom. Az ajtó hirtelen kivágódik, s két fegyveres őr menetel be rajta. Felvont szemöldökkel hagyom, hogy kikísérjenek, majd egy mégis mire számítottam morgással tudomásul veszem, hogy szó szerint ráhúznak egy zsákot a fejemre. Az ilyeneken már meg sem lepődök. Amikor lehúzzák azt az izét a fejemről, már hányingerem van, a hirtelen fordulásokból, taszigálásból s néha valaminek a lefejeléséből álló magánszámból pedig kifejezetten elegem van, de egy valamit megtanultam itt: ha panaszkodsz vagy ellenállsz csak még rosszabb lesz. A fegyveresek végre elengedik az eddig szorosan tartott karomat, ami zsibbadt fájdalommal, s estére valószínűleg néhány kék zöld folttal tiltakozik a méltatlan bánásmód ellen. Mélyen beszívom a levegőt majd kinyitom a szemem. Egy teljesen átlagos osztályterem közepén ácsorgok nagyjából húsz kíváncsi szempár kereszttüzében. Hirtelen nevetés hangzik fel.
- Jahj,rosszul vagyok! Mindig nagy a felhajtás az újak körül, de ez túltesz mindenen! - A felettébb kedves megjegyzés után kitör az általános röhögés, pedig tudtommal semmi vicces nem történt. Jó-jó két állig felfegyverzett kommandós behozta az új osztálytársukat zsákkal a fején, de hát most mégis, én nem tehetek semmiről! Persze biztosan én buliztam ki hogy ilyen belépőm legyen! Mindig is erre vágytam, köszönöm Charlie!
- Kuss! - Az ismerős hang végigsüvít az elnyűtt padok felett, nekem pedig összeszorul a torkom.
- Amy, jól vagy?-Ar aggódó hangja miatt rám jön a sírhatnék, de ennyire azért nem vagyok hajlandó porig alázni magam.
- Szerinted?
2013. július 19., péntek
Nathalie
Szobafogság. Most komolyan? Mintha öt éves lennék. Nem, inkább három. A "tiszteletlen viselkedésemért" kaptam. Hát én tényleg rettentően pofátlan vagyok és egyetlen célkitűzésem az embereknek ártani.. (Ha valakinek nem esett volna le, szarkazmus.) Egy hét "letöltendőt" kaptam, ennyivel tolódott el az iskolába járás. Igazán kíváncsi vagyok erre az iskolára, ugyanis Ar-on kívül egyetlen velem egykorúval sem találkoztam. (Vele sem azóta a bizonyos incidens óta.) Charlienak szent meggyőződése, hogy most majd elgondolkozok a dolgaimon. Ez mondjuk tény, de nem feltétlenül úgy jár az agyam, ahogy azt ő szeretné. Észrevettem, hogy a falam nem teljesen makulátlan. A éjjeli szekrény mögött, néhány négyzetmiliméteren lejött a mész! Egész érdekes fél óra volt, amikor arrébb raktam... Nyomott vagy fél tonnát. Fogalmam sincsen mi lehet benne. Igen, elég furcsa dolgokkal ütöm el az időt, de már meguntam az önvédelmi fogások gyakorolását, és a "csapjuk minél erősebben a párnánkat a falhoz" című lég szórakoztató, de sajnos hamar megunható játékot. Kopognak az ajtón. Fapofa fel, véletlenül sem válaszolni...
- Amy! Bejöhetek? - Dörömbölés. Ez a hang egyáltalán nem ismerős nekem, de kezdem megszánni:
- Nincsen bezárva. - A kilincs lenyomódik és egy szőke fej nyomakodik be az ajtón. Egy hatéves körüli kislányhoz tartozik, akit a természet óriási kék szemekkel áldott meg, pici szája mosolyra húzódik.
- Amy, te vagy az?
- Ööö.. Igen, Amelie Lincolnnak hívnak.. És különben szia.. öö.. Te ki is vagy? - Furcsán ismerős volt.
- Nathalie! A húgod! - A kislány rám mosolygott, én pedig ledermedtem. Gondolatok kergették egymást a fejemben, olyan iramban, hogy kezdett belesajdulni a koponyám. Lett volna egy kis tesóm. Tíz éves körül lehettem, Anya bement a kórházba, és hónapokig bent maradt. Nagypapihoz kerültem. Utána azt mondták, hogy alig élte túl a szülést, és a kis tesóm meghalt. Ezen sosem gondolkoztam el igazán, hogy mi történt akkor. Szerettem Papinál, és nem igazán értettem meg a helyzetet. A kislány továbbra is engem bámul:
- Nem tudod ki vagyok? - A szája széle legörbül, hangja síróssá válik.
- De, tudom.. Gyere ide! - Felmászik mellém az ágyra és szorosan megölel. Sosem volt húgom. Az-az úgy tűnik nagyon is volt, csak a drágalátos famíliám elfelejtette közölni velem.. Lassan már azon sem csodálkoznék ha egy vadidegen ember leszólítana az utcán, "Hé, kislány én vagyok az apád!"-szöveggel.. Elképzelhető hogy el is hinném neki.
- Hallottad amit mondtam? - Hoppá, rendelkezem egy kishúggal aki mondott nekem valamit, én pedig "jó" nővér módjára nem figyeltem.
- Bocsi, nem hallottam.. Mit mondtál?
- Azt kérdeztem, hogy majd megvédsz a suliban ha megint csúfolnak? - Valami érthetetlen melegség jár át.
- Hát persze. Mindenképpen. - Csendben ücsörgünk még egy jó darabig az ágyon..
- Amy! Bejöhetek? - Dörömbölés. Ez a hang egyáltalán nem ismerős nekem, de kezdem megszánni:
- Nincsen bezárva. - A kilincs lenyomódik és egy szőke fej nyomakodik be az ajtón. Egy hatéves körüli kislányhoz tartozik, akit a természet óriási kék szemekkel áldott meg, pici szája mosolyra húzódik.
- Amy, te vagy az?
- Ööö.. Igen, Amelie Lincolnnak hívnak.. És különben szia.. öö.. Te ki is vagy? - Furcsán ismerős volt.
- Nathalie! A húgod! - A kislány rám mosolygott, én pedig ledermedtem. Gondolatok kergették egymást a fejemben, olyan iramban, hogy kezdett belesajdulni a koponyám. Lett volna egy kis tesóm. Tíz éves körül lehettem, Anya bement a kórházba, és hónapokig bent maradt. Nagypapihoz kerültem. Utána azt mondták, hogy alig élte túl a szülést, és a kis tesóm meghalt. Ezen sosem gondolkoztam el igazán, hogy mi történt akkor. Szerettem Papinál, és nem igazán értettem meg a helyzetet. A kislány továbbra is engem bámul:
- Nem tudod ki vagyok? - A szája széle legörbül, hangja síróssá válik.
- De, tudom.. Gyere ide! - Felmászik mellém az ágyra és szorosan megölel. Sosem volt húgom. Az-az úgy tűnik nagyon is volt, csak a drágalátos famíliám elfelejtette közölni velem.. Lassan már azon sem csodálkoznék ha egy vadidegen ember leszólítana az utcán, "Hé, kislány én vagyok az apád!"-szöveggel.. Elképzelhető hogy el is hinném neki.
- Hallottad amit mondtam? - Hoppá, rendelkezem egy kishúggal aki mondott nekem valamit, én pedig "jó" nővér módjára nem figyeltem.
- Bocsi, nem hallottam.. Mit mondtál?
- Azt kérdeztem, hogy majd megvédsz a suliban ha megint csúfolnak? - Valami érthetetlen melegség jár át.
- Hát persze. Mindenképpen. - Csendben ücsörgünk még egy jó darabig az ágyon..
2013. július 13., szombat
Találkozás
Hogy éreznéd magad, ha 16 év után megtudnád, hogy az ember akit apádnak hittél, semmi köze hozzád. Ha az igazi apád intézetében vagy, s ő csak olyan természetfeletti képességekkel van megáldva, mint például a gondolatolvasás? Aki elmagyarázza neked, hogy nem vagy más, mint egy nagyon erős fegyver? Ha megtudod kicsi korodtól minden lépésedet figyeli a CIA, a NASA, meg hasonló izék, amiknek a nevét sem jegyezted meg? Tényleg kíváncsi lennék a reakciódra. Én személy szerint félek, de ezt az érzést egy sokkal erősebb veszi át: a várakozás. Találkozhatok Aaron-nal, és nekem most csak ez számít. Nem hajlandóak megmondani nekem, hogy mióta vagyok itt. A napok telnek, de mind ugyanolyan, s nekem fogalmam sincs a hétvége vagy éppen az utált hétfő mikor voltáról. A szobám továbbra is az ahol legutóbb felébredtem, s találkoztam Charlie-val. Nem vagyok képes "apának" szólítani. Holnaptól el kezdenem a "gyakorlatozást", ami abból áll, hogy különböző filmeket nézetnek velem, s azokban kell bizonyos időt eltöltenem. Néhány akciófilmbe belegondolva, inkább a százholdas pagonyra szavaznék...
Hol a fenében lehetnek? Már vagy fél órát késnek. Valaki kopogott! Az ajtó kinyílik, és Ar lép be rajta. Én pedig nem tudom türtőztetni magamat, s szinte szó szerint a nyakába ugrok. Nem tudom melyikünk lepődik meg jobban, ugyanis általában elég szégyenlősek vagyunk. (Kivéve vészhelyzetek lásd: Malacka..) Ő is megölel (ez azért a minimum) aztán suttogva megkérdezi:
- Valami gátlásoldót adtak be neked? - Az arcomat a vállába fúrom.
- Menj a fenébe! - Nevet. Milyen régen hallottam nevetni. Most döbbenek rá, hogy mennyire hiányzott. Valahonnan a távolból eljut hozzám néhány hitetlenkedő kérdés hangfoszlánya, de most egyáltalán nem érdekel. (Különben is ezen mit kell félreérteni? Jó, van mit de akkor is!) Valószínűleg Aaron is hallja őket, ezért felkészülök rá, hogy eltol magától, de nem kis meglepetésemre, csak még szorosabban zár a karjába. Olyan halkan mond valamit, hogy először nem is értem.
- Mi?
- Azt mondtam remélem rajtad nincsen lehallgató..Meg hogy utálom ezt a helyet.. És... hogy hiányoztál... - Beáll a csend. Erre elég nehéz bármit is mondani.
- Te is hiányoztál... - Nem merek felnézni. Mondandóm hangosabbra sikerült, mint szerettem volna. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a célszemélyhez ért el. Ha felemelném a fejem (amit nem fogok megtenni mostanában, tényleg mit csinálna az amerikai titkosszolgálat, hogyha bár napig így maradnék? ) akkor szembe kéne néznem velük. Ez mondjuk nem okozna, túl nagy lelkifurdalást, ugyan is mivel nem ismernek, szerintem semmi közük hozzá. Ar szemébe félek belenézni, pedig ez hülyeség. Valószínűleg szinte senki sem értené, hogy pontosan mi bajom van: kivéve Aaront. Elvileg az nem ütközik törvénybe, hogyha valakinek azt mondom hiányzott, csak hát én nem szoktam nagy szavakkal dobálózni. Ez pedig a szememben nagy szó. Pár perce így állunk, páran már felettéb diszkréten köhögnek.
- Felőlem meg fulladhatnak. Ha akarnak valamit inkább szóljanak! - Döbbent csend. Pár másodpercig, ugyanis Ar felröhög, annyira hogy kénytelen lenne elengedni, de ehelyett inkább magával húz a padlóra. A helyzet egyáltalán nem vicces, de én sosem tudtam megállni röhögés nélkül ha barátom nevet. Ő az egyetlen lény a földön, aki bármikor meg tud nevettetni. Talán még Luc-nak szokott sikerülni. Valaki durván felrángat a padlóról, majd akkora pofont kever le, hogy fejem oldalra csapódik. Nem sírok, nem érdemli meg.
- Amelie Lincoln, mégis mit képzelsz magadról!?
- Charlie Lincoln, azt hiszem a nevelésemmel már kissé elkéstél. - Még egy pofon, legalább a másik oldalra.
- Köszönöm, legalább a pirosítót megspórolóm... Mondjuk az ujjlenyomatokkal biztosan divatot teremtek... - A keze ujjra meglendül, de ez elől félrehajolok.
2013. június 28., péntek
"Apa"
Amikor újra magamhoz térek ugyanabban a szobában fekszem. Ez nem lehet más, csak egy rossz álom. -Mindjárt felébredek. Nyugi, nem bánthat senki. - Motyogom halkan, nem mintha ez bármin segítene. Az előző ébrenlétem (fogalmam sincs mikor volt) alatt történt dolgok a tudatom felszínére törnek. Skarlátvörös cseppek. Hideg kőpadló. Ez a hely. Kopogás hallatszik az ajtón. Értetlenül nézek meredek a nyílászáróra. Bárki kopogjon is, valószínűleg sokkal több joga van itt tartózkodni mint nekem. Egy férfi lép be az ajtón. A harmincas évei elején járhat, magas, izmos, léptei magabiztosak. Végtelen derű és optimizmus sugárzik belőle.
- Hogy vagy, lányom? - Hallom a szívem egyre gyorsuló lüktetését, a vér zubog az ereimben. Hányingerem van. Én már semmit sem értek.
- Nyugodj meg, itt már biztonságban vagy. Hallottam volt egy kis összetűzésed Carlosszal. Előfordul, már nem haragszik rád. - Valahogyan visszanyerem a hangomat, de torkomat még mindig egy gombóc szorítja össze.:
- Egy kis összetűzés?! Kis híján kinyírt! Milyen jogon állítod, hogy az apám vagy?! Ki vagy te egyáltalán? Mi ez a hely? Mi történt Aaronnal? - A hangom egyre magasabb szólamokba csap át, a visszatartott kérdések kitörnek a gáton. Olyan jó rázúdítani őket egy emberre, akit okolhatok mindenért. Tudom, ez önző dolog, de ez férfi azt állítja hogy az apám. Már ez is elég ok arra, hogy dühös legyek rá. Ha tényleg az, s ez egy biztonságos hely, miért hagyta hogy hazugságban éljem le eddigi életem?
- Értem én hogy mérges vagy rám, s valamilyen szinten igazad van. De azért ilyeneket ne gondolj, hogy sosem bocsátasz meg nekem. - A hangja meggyötört, de valami nagyon megijeszt:
- Te gondolatolvasó vagy.
- Valahonnan mégis csak örökölnöd kellett a különleges képességeket.. - Száját fanyar mosolyra húzza, az optimizmusból semmi sem maradt, átadta a helyét a súlyos csendnek. A ki nem mondott szavaknak is hatalma van. Sokszor nagyobb, mint a kimondottaknak.
- Mi a neved? Ki vagyok én? - A második kérdésnél elcsuklik a hangom. Sóhajt, az orrnyergét dörzsölgeti.:
- Charlie Lincolnnak hívnak. A lányom vagy. - A szavakat újabb csend követi. Hosszabb és mélyebb az előzőnél.
- Anya, ő... az anyám? - Jeges félelem szorítja össze a szívemet. Kiderülhet, hogy egy álomvilágban éltem, hogy még a szüleimet sem ismerem? Annyira jellemző lenne rám...
- Hogy vagy, lányom? - Hallom a szívem egyre gyorsuló lüktetését, a vér zubog az ereimben. Hányingerem van. Én már semmit sem értek.
- Nyugodj meg, itt már biztonságban vagy. Hallottam volt egy kis összetűzésed Carlosszal. Előfordul, már nem haragszik rád. - Valahogyan visszanyerem a hangomat, de torkomat még mindig egy gombóc szorítja össze.:
- Egy kis összetűzés?! Kis híján kinyírt! Milyen jogon állítod, hogy az apám vagy?! Ki vagy te egyáltalán? Mi ez a hely? Mi történt Aaronnal? - A hangom egyre magasabb szólamokba csap át, a visszatartott kérdések kitörnek a gáton. Olyan jó rázúdítani őket egy emberre, akit okolhatok mindenért. Tudom, ez önző dolog, de ez férfi azt állítja hogy az apám. Már ez is elég ok arra, hogy dühös legyek rá. Ha tényleg az, s ez egy biztonságos hely, miért hagyta hogy hazugságban éljem le eddigi életem?
- Értem én hogy mérges vagy rám, s valamilyen szinten igazad van. De azért ilyeneket ne gondolj, hogy sosem bocsátasz meg nekem. - A hangja meggyötört, de valami nagyon megijeszt:
- Te gondolatolvasó vagy.
- Valahonnan mégis csak örökölnöd kellett a különleges képességeket.. - Száját fanyar mosolyra húzza, az optimizmusból semmi sem maradt, átadta a helyét a súlyos csendnek. A ki nem mondott szavaknak is hatalma van. Sokszor nagyobb, mint a kimondottaknak.
- Mi a neved? Ki vagyok én? - A második kérdésnél elcsuklik a hangom. Sóhajt, az orrnyergét dörzsölgeti.:
- Charlie Lincolnnak hívnak. A lányom vagy. - A szavakat újabb csend követi. Hosszabb és mélyebb az előzőnél.
- Anya, ő... az anyám? - Jeges félelem szorítja össze a szívemet. Kiderülhet, hogy egy álomvilágban éltem, hogy még a szüleimet sem ismerem? Annyira jellemző lenne rám...
2013. június 25., kedd
"Kockás linóleumpadló"
Összeszorított szemhéjam sem véd meg a szobában uralkodó fénytől. Nem érzek fájdalmat, az időérzékemet teljesen elveszítettem. De a mindent átjáró fájdalom elmúlt, csak a fejem lüktet még egy kicsit. Óvatosan kikukucskálok szempilláim mögül. A szoba tökéletesen fehér és tiszta, mégsem kelti kórház benyomását. A bútorzatot az ágy alkotja, semmi más nincsen a szobában. A kockás linóleumpadló fényesre súrolva, olyannyira hogy szinte visszatükrözi a fehér plafont, melynek közepéről egyszerű csillár lóg le. Az ággyal szemben egyszerű faajtó. Óvatosan megpróbálok felülni, csak a harmadszorra járok sikerrel. Hajam szétáll, oroszlánsörényként keretezi arcomat. Lehúzom magamról a patyolatfehér takarót. Nincsen rajtam cipő, csupán egy fehér csipkés hálóing, olyan darab amit a horrorfilmek áldozatai szoktak viselni. Sérüléseknek nyoma sincsen rajtam, a bőr mindenhol ijesztően tökéletes. Felhúzom a lábaimat, s magzatpózba gömbölyödök. Most hogyan tovább? Mit tegyek? Mi történik velem? Hol vagyok? Miért nem vagyok még halott? Ennél a kérdésnél elakadok. Valakinek szüksége van rám, csak azért nem ölt meg amikor megtehette volna. A pánik szétáramlik bennem. Kapkodom a levegőt, folyik rólam a víz. Próbálok az öntudatlanságba menekülni, de nem sikerül. Döntést hozok: ki kell jutnom innen. Most. Felpattanok, s szinte azzal a lendülettel vissza is ugrom az ágyra. A padló jéghideg. De hát van nekem szárnyam! Keresem az ismerős érzést, de nem történik semmi. Kétségbeesetten hátra nézek, a szárnyaim nincsenek a hátamon. Most döbbenek rá mennyit számítottak. Az ember csak akkor jön rá a dolgai valódi értékére amikor már elveszítette őket. Könnyek folynak végig az arcomon, de erőnek erejével összeszedem magamat. Mégis mi veszteni valóm van? Végigszáguldok a hideg padlón. Lenyomom az ajtó kilincsét, gond nélkül kinyílik. A régi Amy azonnal csapdára gyanakodott volna, most azonban gondolkozás nélkül rontok ki az ajtón. Egy folyosón találom magamat, a padló ugyanolyan mint a szobában volt, a falak szintén fehérek. Semmi mozgás. Egyforma ajtók garmadája mindkét irányban. Találomra futni kezdek az egyik irányba, sehol senki. Az utam egy újabb, jóval hosszabb folyosóra torkollik. Mi ez az épület? Mit akarnak velem? Egyáltalán hol a fenében vagyok? Ezek a kérdések zakatolnak a fejemben, miközben lábaim szinte automatikusan rohannak a végig tökéletesen tiszta ajtók, lépcsők, folyosók hálózatán. Nem tudom hova tartok, csak annyi zakatol bennem: ki innen! Már órák óta bolyonghatok, amikor minden tartalékomat felélem, s lerogyok az egyik ajtó mellé. A hálóing rám tapad az izzadságtól, a zihálástól alig kapok levegőt. A mellettem lévő ajtó lassan nyílni kezd, vidám beszélgetés hallatszik ki. Ha elég gyors vagyok nem vesznek észre, de semmi értelme, nem akarok már menekülni sem. Az ajtó becsukódik, s egy nő ijedt sikoltását hallom:
- Carlos, azt mondtad nem tartózkodik senki errefelé! A rohadt életbe is! - Ezek szerint nem tudják ki vagyok. Így már kezd érdekelni a dolog, de meghallom a férfi fenyegető kiáltását, s inkább leszegem a fejemet. Fájdalom járja át testem ahol durván belém rúg. Akaratlanul is felsikítok. A fejem a linóleumra csapódik.
- Kinek dolgozol?! Had halljam! - Óvatosan a fejemre tapasztom a kezemet, mikor visszahúzom ragacsos és piros. Jó néhány pillanatra van szükségem, hogy a saját vérem csöpög a ruhámra. A nő elzöldül, majd berohan a szobába, ahonnan pillanatok múlva hányás hangjai hallatszanak. A férfi durván megragadja a ruhámat s ülőhelyzetbe ránt.
- NEM HALLOTTAD?! KINEK DOLGOZOL?! - Az öklét a feje fölé emeli. Próbálom legyűrni a torkomban keletkezett gombócot, több-kevesebb sikerrel.
- Azt...azt..sem...tudom..ki..maga... A látómezőm szélén fekete pontok, majd kis minták rajzolódnak ki, s szemszögem folyamatosan szűkül. Nézem a kockás linóleumra csöpögő skarlátvörös folyadékot, a saját véremet. Rohanó léptek zaja, kiáltások. Aztán újra minden elsötétül.
- Carlos, azt mondtad nem tartózkodik senki errefelé! A rohadt életbe is! - Ezek szerint nem tudják ki vagyok. Így már kezd érdekelni a dolog, de meghallom a férfi fenyegető kiáltását, s inkább leszegem a fejemet. Fájdalom járja át testem ahol durván belém rúg. Akaratlanul is felsikítok. A fejem a linóleumra csapódik.
- Kinek dolgozol?! Had halljam! - Óvatosan a fejemre tapasztom a kezemet, mikor visszahúzom ragacsos és piros. Jó néhány pillanatra van szükségem, hogy a saját vérem csöpög a ruhámra. A nő elzöldül, majd berohan a szobába, ahonnan pillanatok múlva hányás hangjai hallatszanak. A férfi durván megragadja a ruhámat s ülőhelyzetbe ránt.
- NEM HALLOTTAD?! KINEK DOLGOZOL?! - Az öklét a feje fölé emeli. Próbálom legyűrni a torkomban keletkezett gombócot, több-kevesebb sikerrel.
- Azt...azt..sem...tudom..ki..maga... A látómezőm szélén fekete pontok, majd kis minták rajzolódnak ki, s szemszögem folyamatosan szűkül. Nézem a kockás linóleumra csöpögő skarlátvörös folyadékot, a saját véremet. Rohanó léptek zaja, kiáltások. Aztán újra minden elsötétül.
2013. június 11., kedd
Valahol...
A fájdalom teljesen letompítja érzékeimet. Csak foltokat látok, a fényt is alig érzékelem. Valami durván megragad, s vonszolni kezd. Érzem, hogy jó pár helyen vérzek, de fájdalom alig jut el a tudatomig. A menekülési ösztön próbálja felvenni a harcot, az egész agyamat elborító tompasággal, de esélye sincsen. Valahol a tudatom peremén motoszkál bennem gondolat, hogy meg fogok halni. Ez a tény megnyugtat. Úgy tűnik ebben az esetben is különbözök mindenkitől. Hirtelen éles fájdalmat érzek, majd sötétség. Mindenhol kegyetlen, üres, feketeség. Nem tudom, hol vagyok, vagy egyáltalán élek-e még? Az öntudatlanság jobb volt. Most, az álom és az ébrenlét határán, már hangokat is hallok, ami nem vidám dolog, ugyanis érzékelni tudom őket, de megérteni nem. Mintha nem is az általam ismert nyelven beszélnének. Megpróbálom kinyitni a szememet, de nem járok sikerrel. Úgy érzem magam, mint kicsinek a körhintán, ahonnan leokádtam a várakozókat. Az egész szoba táncot jár velem, s irtózatos hányingerem van. Öklendezni kezdek, s fogalmam sincs mit fogok tenni, ugyanis nem vagyok elég erős ahhoz sem hogy bármit is felköhögjek. Erős kezek ragadnak meg, segítenek, valamit magyaráznak nekem, de a szürkeállományom még nem lépett működésbe. Aztán újra sötétség.
2013. június 7., péntek
A város
Már az első emelet felé járunk, ezért elkapom Aaron lábát, hogy a viccem azért ne menjen túl minden határon. Kétségbeesetten valami olyasmit kiabál nekem, hogy repüljek. Sóhajtva engedelmeskedem, majd mikor a karjai majdnem a földet súrolják, kitárom a szárnyaimat, s néhány csapással keresek, egy kellemesen hűs légáramlatot. Ar-t továbbra is lábánál fogva, fejjel lefelé reptetem, de hát "kölcsön kenyér visszajár"! Kénytelen vagyok feljebb emelkedni, ugyanis elég érdekes lenne, ha valaki unalmában kikönyököl az ablakba (ha van még egyáltalán ilyen ember, a legtöbb beül a tv elé...) nehogy azt lássa, hogy szőke hajú lány, teljes nyugalommal repül a tömbházak között, néha-néha egy vidám bukfencet is megejt, ilyenkor a társa, akinek láthatóan megrázóbb dolog a repülés, élesen fel-felsikít. Igen, valószínűleg elég gyorsan időpontot kérne egy pszichológushoz, vagy elhinné hogy Superman létezik. Rosszabb esetben rám lőne az otthon illegálisan tartott medveölő puskával. Jelen esetben egyikhez sincsen hangulatom, tehát inkább a háztömbök fölé emelkedem. Nem kis meglepetésemre a város elég nagy, amerre csak a szem ellát kivilágított utcák, terek, sugárutak, s házak áradata mindenütt. Aaron valószínűleg mondani akar valamit, mivel teljes tüdővel kiabál bele az éjszakába, csak én nem hallom a sebesség és az utcák forgalmának zajától. Mivel fogalmam sincs merre járunk, ezért úgy döntök megfelelő leckét kapott, s elengedem a lábát. Mielőtt őrült kiáltozásba kezdhetne, mellé repülök, s megragadom a karját.:
- Kapaszkodj jó erősen! - Szerencsére van annyi esze, hogy megfogadja a tanácsomat, s végre azzal nem kell foglalkoznom, hogy ne essen le.
- Amelie Lincoln! Eszednél vagy?! Fél lábamnál fogva végighurcolni engem egy ellenséges városon!
- Úgy tűnik jobban jártunk volna ha annál a szállítási technikánál maradok.- Kiabálom bele a szélbe, s csak remélni tudom, hogy el is jut hozzá.:
- Különben ha már itt tartunk, te hogyan képzeled hogy kiugrassz velem egy kórház 20. emeletéről?
- Csak megmentettem az életedet, de ne zavarjon...
- Mit ne mondjak érdekes módszereid vannak az életmentésre! - Az alattunk elterülő város nyomornegyede felett haladunk el. Még így magasból látszik a lemállott vakolat helyén a csupasz téglákból rakott fal. Az egyik sikátorból ordítozás majd olyasmi hallatszik fel, mint amikor egy feje betörik. Igyekszem nem figyelni az újonnan felhangzó röhögésre, majd az egyre-másra ismétlődő rúgások zajára. A kezemen, s hátamon egyenként merednek égbe a szőrszálak, ráz a hideg. Hirtelen azt érzem, hogy szárnyaimat mintha valami ólomsúllyal húzná a föld felé. Minden egyes csapást égető fájdalom kísér, a halántékom lüktet, a szívem olyan gyorsasággal ver, hogy abban sem vagyok bizonyos, hogy ez egyáltalán lehetséges. Folyamatosan veszítünk a magasságból, útitársam rémült kiáltása is alig jut el tudatomig. Mintha már nem is vér hanem vas folyna az ereimben. Nem túl kellemes zökkenéssel érkezünk az egyik háztatőre.
- Kapaszkodj jó erősen! - Szerencsére van annyi esze, hogy megfogadja a tanácsomat, s végre azzal nem kell foglalkoznom, hogy ne essen le.
- Amelie Lincoln! Eszednél vagy?! Fél lábamnál fogva végighurcolni engem egy ellenséges városon!
- Úgy tűnik jobban jártunk volna ha annál a szállítási technikánál maradok.- Kiabálom bele a szélbe, s csak remélni tudom, hogy el is jut hozzá.:
- Különben ha már itt tartunk, te hogyan képzeled hogy kiugrassz velem egy kórház 20. emeletéről?
- Csak megmentettem az életedet, de ne zavarjon...
- Mit ne mondjak érdekes módszereid vannak az életmentésre! - Az alattunk elterülő város nyomornegyede felett haladunk el. Még így magasból látszik a lemállott vakolat helyén a csupasz téglákból rakott fal. Az egyik sikátorból ordítozás majd olyasmi hallatszik fel, mint amikor egy feje betörik. Igyekszem nem figyelni az újonnan felhangzó röhögésre, majd az egyre-másra ismétlődő rúgások zajára. A kezemen, s hátamon egyenként merednek égbe a szőrszálak, ráz a hideg. Hirtelen azt érzem, hogy szárnyaimat mintha valami ólomsúllyal húzná a föld felé. Minden egyes csapást égető fájdalom kísér, a halántékom lüktet, a szívem olyan gyorsasággal ver, hogy abban sem vagyok bizonyos, hogy ez egyáltalán lehetséges. Folyamatosan veszítünk a magasságból, útitársam rémült kiáltása is alig jut el tudatomig. Mintha már nem is vér hanem vas folyna az ereimben. Nem túl kellemes zökkenéssel érkezünk az egyik háztatőre.
2013. június 3., hétfő
"Elrabolva"
Aaron az ágyamhoz sétál, s kényelmesen elterpeszkedik rajta. Jellemző, az ilyen dolgain már meg sem lepődöm. A koszos cipőivel addig túrja a hófehér paplant, még láthatóan számára is megfelelően mocskos, és gyűrött lesz. Grimaszolok egyet:
- Aaron, nekem még pár napig abban az ágyban kéne feküdnöm... - Vigyorog. Neki lehet hogy ez vicces, de én nem igazán érzek így.
- Amy, ha te visszafekszel ebbe az ágyba, azt nem élve fogod tenni. - Most pedig a hülyeségeivel húzza az agyamat... :
- Aha, persze. Na legalább engedj oda! - Mivel nem-igen akar odaengedni, belebokszolok kétszer a vállába.
- Na! - ezek után végre odaenged maga mellé. További sikeres lökdösődés eredményeképpen végigfekszem az ágyon.
- Most meg vagyok halva? - A szemét forgatja:
- MÉG nem.
- Szerinted ez vicces?! - A szája széle megrándul. A szemei már nem csillognak vidáman. Kezd komolyan megijeszteni. :
- Na, most már húzzunk innen! - Feltápászkodik, és minden tiltakozásom ellenére egyszerűen a vállára vesz, s elindul az ajtó felé.:
- Most komolyan végig fogsz sétálni egy kórházon, az egyik betegükkel a válladon a sikítozva ellenkezik?
- Ez nem egy kórház. A többi stimmelt, az-az nem sétálunk hanem szépen kirepülünk az ablakon. - Nekem ez már magas. Először is miért kell gyakorlatilag elrabolnia erről a helyről? Másodszor honnan veszi, hogy szó nélkül segédkezek eszement tervében? A rúgkapálás nem segít, úgy tűnik csak magamnak okozok vele fájdalmat, mert a kezem márt kezd zsibbadni a folytonos, felesleges püföléstől. Ezért inkább úgy döntök kérdőre vonom kicsit sem megalázó helyzetem miértjéről.:
- Honnan veszed, hogy önként segíteni fogok neked? - Röhög:
- Onnan, hogy szerintem nagyobb benned az életösztön, mintsem hogy dacból lezuhanj 20 emelet magasságból... - Ez mégis miről beszél? A következő pillanatban megértem: A folyosóra kilépve egy kitárt ablak fogad. Ar pedig gondolkozás nélkül kiugrik rajta. Velem együtt. A szél süvít, mi pedig egyre gyorsulunk. Pillanatok alatt úgy döntök, hogy Aaronnak azért egy kis leckéztetés nem árt...
- Aaron, nekem még pár napig abban az ágyban kéne feküdnöm... - Vigyorog. Neki lehet hogy ez vicces, de én nem igazán érzek így.
- Amy, ha te visszafekszel ebbe az ágyba, azt nem élve fogod tenni. - Most pedig a hülyeségeivel húzza az agyamat... :
- Aha, persze. Na legalább engedj oda! - Mivel nem-igen akar odaengedni, belebokszolok kétszer a vállába.
- Na! - ezek után végre odaenged maga mellé. További sikeres lökdösődés eredményeképpen végigfekszem az ágyon.
- Most meg vagyok halva? - A szemét forgatja:
- MÉG nem.
- Szerinted ez vicces?! - A szája széle megrándul. A szemei már nem csillognak vidáman. Kezd komolyan megijeszteni. :
- Na, most már húzzunk innen! - Feltápászkodik, és minden tiltakozásom ellenére egyszerűen a vállára vesz, s elindul az ajtó felé.:
- Most komolyan végig fogsz sétálni egy kórházon, az egyik betegükkel a válladon a sikítozva ellenkezik?
- Ez nem egy kórház. A többi stimmelt, az-az nem sétálunk hanem szépen kirepülünk az ablakon. - Nekem ez már magas. Először is miért kell gyakorlatilag elrabolnia erről a helyről? Másodszor honnan veszi, hogy szó nélkül segédkezek eszement tervében? A rúgkapálás nem segít, úgy tűnik csak magamnak okozok vele fájdalmat, mert a kezem márt kezd zsibbadni a folytonos, felesleges püföléstől. Ezért inkább úgy döntök kérdőre vonom kicsit sem megalázó helyzetem miértjéről.:
- Honnan veszed, hogy önként segíteni fogok neked? - Röhög:
- Onnan, hogy szerintem nagyobb benned az életösztön, mintsem hogy dacból lezuhanj 20 emelet magasságból... - Ez mégis miről beszél? A következő pillanatban megértem: A folyosóra kilépve egy kitárt ablak fogad. Ar pedig gondolkozás nélkül kiugrik rajta. Velem együtt. A szél süvít, mi pedig egyre gyorsulunk. Pillanatok alatt úgy döntök, hogy Aaronnak azért egy kis leckéztetés nem árt...
2013. május 29., szerda
Marseillaise
Ha ez igaz, akkor árva vagyok. A történtek után, remélem gyászt színlelnem nem kell. Jelen esetben sokkal jobban aggódom Aaronért, mint hogy apámon gondolkozzak.
- A szobába pont akkor jött be egy barátom... Ő hogy van? Vele mi történt? - A nővérke kérdőn néz rám:
- Hogy mondod kedvesem? - Kezd elegem lenni:
- Aaron! Aaron McArthur! Aki szintén a szobámban volt! Egy fiú! - Az utolsó mondatot csupán kétségbeesésemben teszem hozzá, ugyanis szerintem arra már az ápolónő is rájött. Aggódva néz rám:
- Ha szépen visszafekszel a párnára és megígéred, hogy nem kiabálsz, akkor megnézem neked, hogy van-e ilyen nevű személy a nyilvántartásunkban. - Csak most veszem észre, hogy felültem, kócos hajam az izzadságtól a fejemhez tapad, a nem valami kényelmes fehér kórházi hálóinget is teljesen átizzadtam. Sóhajtva visszadőlök a hófehér párnára, aminek tisztítószaga irritálja az orromat. Hogy mennyire utálom a kórházakat! Most egy másik intézetben feküdhetek, ugyanis itt a jóval nagyobb tisztaság és rend uralkodik. Ez a másik szörnyű dolog, meg sem próbálják otthonossá varázsolni őket. A betegápoló még egyszer megbizonyosodik róla, hogy nyugton maradok, bár ha jobban ismerne egyáltalán nem nyugtatná meg ha szavamat adom az egy helyben maradásról... Itt semmit sem lehet csinálni. Esetleg ugrálhatnék az ágyon, vagy körbetáncolhatnám a szobát, de abból az következne, hogy nem múltam öt éves. A szobámat tejüveg választja el folyosótól, csak sötét emberi körvonalakat látok az itt dolgozókból. Az egyik siet, a másik pont leejt valamit, s még én is hallom ahogyan méltatlankodik. Mivel a nővérkének úgy tűnik nem igazán akaródzik visszaérnie, azzal kezdek szórakozni, hogy elképzelem a fel-le futkározó alakokról, hogy milyen emberek lehetnek. Tűsarkak kopogását hallom, s tudom, hogy hülye dolog de azonnal Hisztérika jut az eszembe. Mit keresne a nyelvtan tanárom egy kórházban? Nevetséges. Sajnos sosem akaródzik neki megbetegedni. Kezdek nagyon unatkozni. Elképzelem a nővér arcát ha meglátna a lámpa körül repkedni miközben a Marseillaise-t éneklem. Kifejezetten vicces. Amikor észbe kapok már a "Győzelem vár!"- nál tartok. A második versszakot mindig elfelejtem, ezért egy vidám bukfenccel befejezem a dalolást. Pont a végpózomnál lép be valaki a szobába, én pedig kifejezetten sajnálom már az iménti bukfencet, ugyanis nem látom az illető arcát. Óvatosan megfordulok a lebegőben, bukfencezni egyszerűbb lenne, de ennyire nem akarom kiakasztani a szerencsétlent. Aaron-nal nézek farkasszemet. A tény, hogy engem néz nagy zöldes szemeivel annyira lesokkol, hogy elfelejtek csapkodni a szárnyammal, s keményen térdre esek.:
- Auu! Miért kellett rám hoznod a frászt? - Óvatosan tápászkodok fel, a térdeimet dörzsölve. Elég kemény becsapódás volt...
- Kérdezi ezt tőlem egy lányt, aki most fejezte be a franci himnusz éneklését a csillár körül repkedve? Én is örülök, hogy látlak! - A térdem még sajog, de rávigyorgok. Megnyugtató, hogy legalább egy ember pozitívan reagál a hülyeségeimre. :
- A nővérke téged keres az adatbázisban... - Nevet.:
- Nekem nincsen havi bérletem a klinikára...
- Nagyon vicces! Szerinted én direkt csinálom!? - Mindkét kezét védekezőleg az arca elé emeli.
- Jó-jó, nyugi csak vicc volt! - Szememet forgatom:
- ROSSZ, vicc volt! - Vigyorogva mustrálgat:
- Ma nem igazán vagy formában... Még igazán komoly beszólást sem kaptam..
- Nyugi van tartalékon! Megtudhatnám, hogy pontosan mi történt? Utolsó emlékem egy szürke plafondarab...
- A szobába pont akkor jött be egy barátom... Ő hogy van? Vele mi történt? - A nővérke kérdőn néz rám:
- Hogy mondod kedvesem? - Kezd elegem lenni:
- Aaron! Aaron McArthur! Aki szintén a szobámban volt! Egy fiú! - Az utolsó mondatot csupán kétségbeesésemben teszem hozzá, ugyanis szerintem arra már az ápolónő is rájött. Aggódva néz rám:
- Ha szépen visszafekszel a párnára és megígéred, hogy nem kiabálsz, akkor megnézem neked, hogy van-e ilyen nevű személy a nyilvántartásunkban. - Csak most veszem észre, hogy felültem, kócos hajam az izzadságtól a fejemhez tapad, a nem valami kényelmes fehér kórházi hálóinget is teljesen átizzadtam. Sóhajtva visszadőlök a hófehér párnára, aminek tisztítószaga irritálja az orromat. Hogy mennyire utálom a kórházakat! Most egy másik intézetben feküdhetek, ugyanis itt a jóval nagyobb tisztaság és rend uralkodik. Ez a másik szörnyű dolog, meg sem próbálják otthonossá varázsolni őket. A betegápoló még egyszer megbizonyosodik róla, hogy nyugton maradok, bár ha jobban ismerne egyáltalán nem nyugtatná meg ha szavamat adom az egy helyben maradásról... Itt semmit sem lehet csinálni. Esetleg ugrálhatnék az ágyon, vagy körbetáncolhatnám a szobát, de abból az következne, hogy nem múltam öt éves. A szobámat tejüveg választja el folyosótól, csak sötét emberi körvonalakat látok az itt dolgozókból. Az egyik siet, a másik pont leejt valamit, s még én is hallom ahogyan méltatlankodik. Mivel a nővérkének úgy tűnik nem igazán akaródzik visszaérnie, azzal kezdek szórakozni, hogy elképzelem a fel-le futkározó alakokról, hogy milyen emberek lehetnek. Tűsarkak kopogását hallom, s tudom, hogy hülye dolog de azonnal Hisztérika jut az eszembe. Mit keresne a nyelvtan tanárom egy kórházban? Nevetséges. Sajnos sosem akaródzik neki megbetegedni. Kezdek nagyon unatkozni. Elképzelem a nővér arcát ha meglátna a lámpa körül repkedni miközben a Marseillaise-t éneklem. Kifejezetten vicces. Amikor észbe kapok már a "Győzelem vár!"- nál tartok. A második versszakot mindig elfelejtem, ezért egy vidám bukfenccel befejezem a dalolást. Pont a végpózomnál lép be valaki a szobába, én pedig kifejezetten sajnálom már az iménti bukfencet, ugyanis nem látom az illető arcát. Óvatosan megfordulok a lebegőben, bukfencezni egyszerűbb lenne, de ennyire nem akarom kiakasztani a szerencsétlent. Aaron-nal nézek farkasszemet. A tény, hogy engem néz nagy zöldes szemeivel annyira lesokkol, hogy elfelejtek csapkodni a szárnyammal, s keményen térdre esek.:
- Auu! Miért kellett rám hoznod a frászt? - Óvatosan tápászkodok fel, a térdeimet dörzsölve. Elég kemény becsapódás volt...
- Kérdezi ezt tőlem egy lányt, aki most fejezte be a franci himnusz éneklését a csillár körül repkedve? Én is örülök, hogy látlak! - A térdem még sajog, de rávigyorgok. Megnyugtató, hogy legalább egy ember pozitívan reagál a hülyeségeimre. :
- A nővérke téged keres az adatbázisban... - Nevet.:
- Nekem nincsen havi bérletem a klinikára...
- Nagyon vicces! Szerinted én direkt csinálom!? - Mindkét kezét védekezőleg az arca elé emeli.
- Jó-jó, nyugi csak vicc volt! - Szememet forgatom:
- ROSSZ, vicc volt! - Vigyorogva mustrálgat:
- Ma nem igazán vagy formában... Még igazán komoly beszólást sem kaptam..
- Nyugi van tartalékon! Megtudhatnám, hogy pontosan mi történt? Utolsó emlékem egy szürke plafondarab...
2013. május 26., vasárnap
Fejlemények
Ezt a dagadékot én tizenhat évig az apámnak mondtam. Utáltam mindig is, mindenki állította, hogy hasonlítok Anyura, apát nem ismerték fel bennem. Eddig nem is gondolkoztam rajta, hogy egyáltalán rokonok vagyunk-e? Most viszont kénytelen vagyok. Elfog a düh:
- Mit csináltál vele? - Disznószerű arcán gúnyos vigyor jelenik meg:
- Semmi olyasmit amihez közöd lenne... - Ökölbe szorul a kezem. Az esélyeimet latolgatom, nem túl jók. Egyetlen előnyöm a szárnyam, de elképzelhető, hogy tud róla.
- Azonnal engedd el! - A hangom megremeg. Az ajtó elől hirtelen dulakodás hangja hallatszik, majd egy kiáltás. Pár pillanatig csönd uralkodik a szobában, majd valaki eszeveszetten elkezdi verni az ajtót:
- Amy, mi a fene folyik itt? - Aaron az. Most ért vissza. Féltem őt, ahogy a "apám" a legjobb barátnőm élettelen testét tartja a kezében, s vigyorog, elég sok egyebet is el tudok róla képzelni. Direkt lassan, és negédesen szólal meg:
- Mit ne mondjak Amelie, drágám elég rossz társaságba keveredtél... - Ha a tekintetettemmel ölni tudnék, már nem élne. Legszívesebben kiordítanék Ar-nak, hogy húzza el a csíkot amilyen gyorsan csak tudja, de felesleges volna. Kint lövések dördülnek el. Reccsen a kemény tölgyfaajtó. Pillanatok múlva Aaron áll a szobában, egyik kezéből spriccelve folyik a vér. Akaratlanul is felkiáltok, s a szám elé kapom a kezem. Súlyos seb, a kezét szinte teljesen átfúrta a golyó. Még meg tudnám menteni egy szorítókötéssel, de ebben a pillanatban omlani kezd a vakolat a fejem fölött, aztán minden elsötétül.
Amikor felébredek valaki, egy puha törölközővel törölgeti az arcomat. Óvatosan fókuszálok, s lassan kirajzolódik előttem egy kedvesnek tűnő nővér arca. Szép lassan képes vagyok a gondolkozásra is.:
- Mi történt? - Sajnálkozva néz rám:
- Nem emlékszel? Apukád látogatóban volt nálad, s a kis barátnődnél, aztán földrengés következtében rátok omlott az épület...- Ijedten közbevágok:
- Mi történt Lucy-val? - A nővérke értetlenül néz rám.
- Mármint a kis barátnőddel? - Gratulálok a logikájához. Na tessék alig tértem magamhoz, s máris szidok mindent, ha még magamban is.:
- Igen, igen vele! - Szomorúan néz rám, nekem pedig elszorul a torkom. A gombóc egyre nő a beállt, feszült csendben, s szép lassan a látásom is homályosulni kezd. Na tessék! Most egy idegen ápolónőnek fogok sírni, amikor még semmit sem mondott!? Nem és nem és nem és nem! :
- Kedvesem ő az intenzív osztályon, van, de apukád a sajnálatos baleset következtében életét vesztette..
- Mit csináltál vele? - Disznószerű arcán gúnyos vigyor jelenik meg:
- Semmi olyasmit amihez közöd lenne... - Ökölbe szorul a kezem. Az esélyeimet latolgatom, nem túl jók. Egyetlen előnyöm a szárnyam, de elképzelhető, hogy tud róla.
- Azonnal engedd el! - A hangom megremeg. Az ajtó elől hirtelen dulakodás hangja hallatszik, majd egy kiáltás. Pár pillanatig csönd uralkodik a szobában, majd valaki eszeveszetten elkezdi verni az ajtót:
- Amy, mi a fene folyik itt? - Aaron az. Most ért vissza. Féltem őt, ahogy a "apám" a legjobb barátnőm élettelen testét tartja a kezében, s vigyorog, elég sok egyebet is el tudok róla képzelni. Direkt lassan, és negédesen szólal meg:
- Mit ne mondjak Amelie, drágám elég rossz társaságba keveredtél... - Ha a tekintetettemmel ölni tudnék, már nem élne. Legszívesebben kiordítanék Ar-nak, hogy húzza el a csíkot amilyen gyorsan csak tudja, de felesleges volna. Kint lövések dördülnek el. Reccsen a kemény tölgyfaajtó. Pillanatok múlva Aaron áll a szobában, egyik kezéből spriccelve folyik a vér. Akaratlanul is felkiáltok, s a szám elé kapom a kezem. Súlyos seb, a kezét szinte teljesen átfúrta a golyó. Még meg tudnám menteni egy szorítókötéssel, de ebben a pillanatban omlani kezd a vakolat a fejem fölött, aztán minden elsötétül.
Amikor felébredek valaki, egy puha törölközővel törölgeti az arcomat. Óvatosan fókuszálok, s lassan kirajzolódik előttem egy kedvesnek tűnő nővér arca. Szép lassan képes vagyok a gondolkozásra is.:
- Mi történt? - Sajnálkozva néz rám:
- Nem emlékszel? Apukád látogatóban volt nálad, s a kis barátnődnél, aztán földrengés következtében rátok omlott az épület...- Ijedten közbevágok:
- Mi történt Lucy-val? - A nővérke értetlenül néz rám.
- Mármint a kis barátnőddel? - Gratulálok a logikájához. Na tessék alig tértem magamhoz, s máris szidok mindent, ha még magamban is.:
- Igen, igen vele! - Szomorúan néz rám, nekem pedig elszorul a torkom. A gombóc egyre nő a beállt, feszült csendben, s szép lassan a látásom is homályosulni kezd. Na tessék! Most egy idegen ápolónőnek fogok sírni, amikor még semmit sem mondott!? Nem és nem és nem és nem! :
- Kedvesem ő az intenzív osztályon, van, de apukád a sajnálatos baleset következtében életét vesztette..
2013. május 24., péntek
"Hova, hova?"
A szobában ülünk az ágyon. Kétségbeesetten kutatok ürügyet a sírásra, de még ha maga az igazság is bénán hangzik, akkor el lehet képzelni az ötleteimet...( Megszúrt a fű, hülyeség! Dean majdnem levágta a fél kezemet és akkor sem sírtam.) Aaron aggódva néz rám:
- Amy, mi a baj nekem elmondhatod... - Nem szeretném ezzel fárasztani. Lucy kivételesen pont jókor ront be.:
- Ar, még itt vagy!? Húzás a büfébe a minyonomért! Ha már arra jársz, azt is nézd meg légyszíves hogy a konyhában vagyok-e! - A vesztes fél pofákat vág, de elindul. A tény az tény, Luc-szel nem lehet fogadni. Amikor Aaron végre elhagyja a szobát hozzám fordul:
- Ne emészd magad, tök felesleges! Ha majd választanod kell akkor gondolj annyira, hogy az egyik oldal hidegvérrel kinyírta anyukádat! - Pislogás nélkül meredek Lucy-ra. A szavai lassan értelmet nyernek. Úgy tűnik ma sírós napom van. Itt ülök a szobában, s a barátnőm karjaiban sírok. Á, kicsit sem megalázó... A könnyeim kezdenek elfogyni, de helyükre kilátástalan sötétség telepszik, ami ha ez egyáltalán lehetséges, még rosszabb. Sötét, fájdalom, gyász, Anya. A négy szó egymást kergeti a fejemben. Anya nem autóbalesetben halt meg, mint azt nekem mindenki szentül állította. Anyát megölték, elvették tőlem, az egyetlen embert akihez mindig feltétel ragaszkodtam, akit mindig szerettem. Aki mosolyogva hallgatta tíz éves lánya iskolás mindennapjait, még a halála előtti estén is... Valahogyan erőt veszek magamon:
- Luc, mi történt? - Érzem, hogy megremeg.
- Amy, te ezt nem szeretnéd tudni! - Hangja határozott. Próbálja megállni, de érzem az egész testén átfutó borzongást. Ha ez az esemény őt is így megrázza akkor tényleg nem szeretném tudni mi történt akkor éjszaka. Kopogás hallatszik a szobaajtón. Felugrok, és a pulcsimmal próbálom eltüntetni a könnyeket az arcomról. Lucy arckifejezésén látszik, hogy az eredmény enyhén szólva borzalmas. Ez az én formám. Az illető egyre türelmetlenebb, már gyakorlatilag veri az ajtót. A gyomrom görcsbe rándul. Ez nem Aaron. Neki eszébe sem jutna kopogtatni. Hirtelen nagyon erős balsejtelem fog el. Már megint a megérzéseim. Odaugrok az ajtóhoz, s kulcsra zárom. Suttogva fordulok szobatársnőm felé.:
- Valahogy lépjünk le innen, de nagyon gyorsan! - Hallom, hogy az illető feltápászkodik az ágyról, én már kitártam az ablakot. Egy mély férfihang szólal meg a hátam mögött:
- Hova, hova szépségem? - Pillanatok alatt kiver a víz. Megperdülök. A hang egy testes férfiúhoz tartozik. Megáll bennem az ütő: Lucy teste élettelenül csüng a dagadék kezében.
- Amy, mi a baj nekem elmondhatod... - Nem szeretném ezzel fárasztani. Lucy kivételesen pont jókor ront be.:
- Ar, még itt vagy!? Húzás a büfébe a minyonomért! Ha már arra jársz, azt is nézd meg légyszíves hogy a konyhában vagyok-e! - A vesztes fél pofákat vág, de elindul. A tény az tény, Luc-szel nem lehet fogadni. Amikor Aaron végre elhagyja a szobát hozzám fordul:
- Ne emészd magad, tök felesleges! Ha majd választanod kell akkor gondolj annyira, hogy az egyik oldal hidegvérrel kinyírta anyukádat! - Pislogás nélkül meredek Lucy-ra. A szavai lassan értelmet nyernek. Úgy tűnik ma sírós napom van. Itt ülök a szobában, s a barátnőm karjaiban sírok. Á, kicsit sem megalázó... A könnyeim kezdenek elfogyni, de helyükre kilátástalan sötétség telepszik, ami ha ez egyáltalán lehetséges, még rosszabb. Sötét, fájdalom, gyász, Anya. A négy szó egymást kergeti a fejemben. Anya nem autóbalesetben halt meg, mint azt nekem mindenki szentül állította. Anyát megölték, elvették tőlem, az egyetlen embert akihez mindig feltétel ragaszkodtam, akit mindig szerettem. Aki mosolyogva hallgatta tíz éves lánya iskolás mindennapjait, még a halála előtti estén is... Valahogyan erőt veszek magamon:
- Luc, mi történt? - Érzem, hogy megremeg.
- Amy, te ezt nem szeretnéd tudni! - Hangja határozott. Próbálja megállni, de érzem az egész testén átfutó borzongást. Ha ez az esemény őt is így megrázza akkor tényleg nem szeretném tudni mi történt akkor éjszaka. Kopogás hallatszik a szobaajtón. Felugrok, és a pulcsimmal próbálom eltüntetni a könnyeket az arcomról. Lucy arckifejezésén látszik, hogy az eredmény enyhén szólva borzalmas. Ez az én formám. Az illető egyre türelmetlenebb, már gyakorlatilag veri az ajtót. A gyomrom görcsbe rándul. Ez nem Aaron. Neki eszébe sem jutna kopogtatni. Hirtelen nagyon erős balsejtelem fog el. Már megint a megérzéseim. Odaugrok az ajtóhoz, s kulcsra zárom. Suttogva fordulok szobatársnőm felé.:
- Valahogy lépjünk le innen, de nagyon gyorsan! - Hallom, hogy az illető feltápászkodik az ágyról, én már kitártam az ablakot. Egy mély férfihang szólal meg a hátam mögött:
- Hova, hova szépségem? - Pillanatok alatt kiver a víz. Megperdülök. A hang egy testes férfiúhoz tartozik. Megáll bennem az ütő: Lucy teste élettelenül csüng a dagadék kezében.
2013. május 21., kedd
A Kiválasztott
A fejem zúg. Mindent döntést az én nyakamba varrni ? Én döntsek a jó és rossz sorsáról? A Varázsvilágról? Egy gondolat férkőzik a fejembe. Mitől lesz valaki jó vagy rossz? A tulajdonságaitól? A "jóknak" is ugyanúgy vannak rossz tulajdonságaik. Aaronnak igaza van. Minden emberben megvan a hajlam a jóra és rosszra egyaránt. Ki milyen jogon sorolja őket bárhová? Valami biztos: én nem fogok emberek életéről és sorsáról dönteni. Ők is élnek, éreznek, szeretnek, gyűlölnek, akárcsak én. Mégis, hogy helyezhetném magamat föléjük és, mégis hogy dönthetnék sorsukról? - Gondolataimat, melyek gyorsan kergetik egymást, miközben én mélyebbre süllyedek a pánikba, Ar szakítja félbe:
- Bocsi Amy! Nem akartam ezt az egészet rád zúdítani, de kénytelen voltam.
- Miért? - Hangom erőtlen.
- Azért, mert idehoztál. Csak a rég keresett Kiválasztott képes erre. - Az arcomat a kezeimbe temetem. Sós könnyek égetik a szemeimet, s lassan végigfolynak a kezeimen is. Sírok, csak most tudatosul bennem, hogy elbőgtem magamat. Utoljára Anya temetése utáni éjszakán sírtam. Most meg egyszerűen csak kibukik belőlem. Az idegrendszerem úgy tűnik lassan, de biztosan tropára megy. Aaron megdöbbent hangja térít magához:
- Valami rózsaszín közeledik felénk! - Még nem hevertem ki a sírás okozta sokkot sem, még szép hogy most kell felbukkannia Malackának... A rózsaszín izé már messziről kiabál felénk :
- Hé, te! Most mán' van nálad Aaron? Mer' télleg kezdök ideges lönni... - Ehhez most nincsen kedvem. Nagyon nincs. Ar-ra nézek:
- Ő itt Malacka, mi pedig tiplizzünk innét, de gyorsan! - Döbbenten néz rám.:
- Te sírtál?
- Nem érdekes!
- De igenis érdekes!
- Ar légyszíves menjünk el innét! Ha ragaszkodsz a hülyeségemhez akkor majd a szobámban megtárgyalhatjuk, jó? - Nem hisz nekem. Kompromisszumot ajánl, amihez nincsen sok kedvem:
- Figyelj Amy! Jó, hagyjuk itt a százholdas pagonyt, de menjünk valami kényelmes helyre, ahol nem zargat senki...- Erre nem vagyok kíváncsi, ezért inkább félbeszakítom.:
- Az ilyen helyeken általában két perc múlva kitör a első/második/harmadik világháború vagy becsapódik egy atombomba...
- Elég negatív hangulata van ma valakinek.
- Aaron gyere ide légyszíves, aztán menjünk innen, vagy különben itt hagylak! - Úgy tűnik a fenyegetés végre hat, mivel sóhajtva magához húz. A távolból még hallom egy rózsaszín malac dobhártyaszaggató visítását...
- Bocsi Amy! Nem akartam ezt az egészet rád zúdítani, de kénytelen voltam.
- Miért? - Hangom erőtlen.
- Azért, mert idehoztál. Csak a rég keresett Kiválasztott képes erre. - Az arcomat a kezeimbe temetem. Sós könnyek égetik a szemeimet, s lassan végigfolynak a kezeimen is. Sírok, csak most tudatosul bennem, hogy elbőgtem magamat. Utoljára Anya temetése utáni éjszakán sírtam. Most meg egyszerűen csak kibukik belőlem. Az idegrendszerem úgy tűnik lassan, de biztosan tropára megy. Aaron megdöbbent hangja térít magához:
- Valami rózsaszín közeledik felénk! - Még nem hevertem ki a sírás okozta sokkot sem, még szép hogy most kell felbukkannia Malackának... A rózsaszín izé már messziről kiabál felénk :
- Hé, te! Most mán' van nálad Aaron? Mer' télleg kezdök ideges lönni... - Ehhez most nincsen kedvem. Nagyon nincs. Ar-ra nézek:
- Ő itt Malacka, mi pedig tiplizzünk innét, de gyorsan! - Döbbenten néz rám.:
- Te sírtál?
- Nem érdekes!
- De igenis érdekes!
- Ar légyszíves menjünk el innét! Ha ragaszkodsz a hülyeségemhez akkor majd a szobámban megtárgyalhatjuk, jó? - Nem hisz nekem. Kompromisszumot ajánl, amihez nincsen sok kedvem:
- Figyelj Amy! Jó, hagyjuk itt a százholdas pagonyt, de menjünk valami kényelmes helyre, ahol nem zargat senki...- Erre nem vagyok kíváncsi, ezért inkább félbeszakítom.:
- Az ilyen helyeken általában két perc múlva kitör a első/második/harmadik világháború vagy becsapódik egy atombomba...
- Elég negatív hangulata van ma valakinek.
- Aaron gyere ide légyszíves, aztán menjünk innen, vagy különben itt hagylak! - Úgy tűnik a fenyegetés végre hat, mivel sóhajtva magához húz. A távolból még hallom egy rózsaszín malac dobhártyaszaggató visítását...
2013. május 19., vasárnap
Az Utazók származása
Mivel nincsen valami jó hangulatom, inkább lehuppanok a földre. Aaron zavartan áll egyik lábáról a másikra. Elég idegesítő.:
- Tudod mit? Inkább ülj le te is! - Végignyúlik mellettem a füvön. A felhő nélküli égboltot bámulja. Lassan már én is kezdem unni. :
- Na, jó nyögd már ki végre! - Szemét továbbra is az égre de halkan mesélni kezd.:
- Egyszer volt, hol nem volt volt egyszer egy király. A XVI. században járunk. Ez a király volt az Utazók ősapja. Egyszer egy boszorkány megátkozta... - Most nincs hangulatom mesét hallgatni.
- Aaron, ez biztosan szép és jó, de azért majd felébresztesz ha történik is valami? - Grimaszolva néz rám:
- Amy, ez a te történeted, legalább hallgasd végig! - Az eget nézem. Megint sóhajt, majd a kezeimet óvatosan megszorítja. Ránézek, ez elég nagy hiba, ugyanis még mindig elolvadok tőle. Pff...:
- Megígéred hogy végighallgatsz?
- Legyen neked gyereknap!
- Köszönöm!
Ez az uralkodó boldog házasságban élt, s született neki két lánya és egy fia. Apjuk féltette őket saját magától a képessége miatt, amit még felesége előtt is titokban tartott. Sokszor nem értették a szolgálók, hogy honnan a sok a véres ruha, s ki az a cseléd aki olyan sokat időt tölt a királlyal. Edmund ( Mivel így hívták történetünk hősét) szerette a feleségét, de legalább ugyanennyire vonzódott akaratlanul segítőtársához is. ( Mert hát a cselédlány, kinek nevét eltemette majd 600 év, a király " Szőke Hercegnője" volt.) Rosalinda királynő egyszer rájött, hogy férje a személyzet egyik tagjával találkozgat, s kérdőre vonta. Edmund elmondta az igazságot, s mint ez később kiderült nagy hiba volt. Felesége megátkozta őt, és saját gyermekeiket: " Legyetek átkozottak, kik nem e földre valók vagytok! Átkom megtörik amikor eljön a LÁNY. Haja mint az ében, s különösen erős, de tiszta szívű. Ő lesz a kulcsa mindennek. Ő fogja eldönteni választásával a jó, s rossz közötti harcot. Rajta fog múlni Varázsvilág jövője! Ő lesz a kiválasztott!" Most már tudjuk, hogy Rosalinda nem közönséges halandó volt. A király gyermekei közül csak a lányok örökölték az Utazás képességét, de a királynő átka, s a király halálhíre nagy port kavart Varázsvilágban.Ugyanis a királyné, amikor rádöbbent a cseléd szerepére, féktelen dühében leszúrta saját férjét. Végtelen csalódottságában, s mivel féltékeny volt még saját gyermekeire is( De őket nem volt szíve bántani), megalapította ezt az Intézetet, ahol összegyűjtötte a Varázsvilág színe javát. Ez az Utazók és az Intézmény (mely hétköznapi nevét mindig az adott kornak megfelelően változtatja) eredetmondája. Mi is úgy tekintettünk rá, mint egy régi, horrorisztikus mesére, s mint magyarázatra, hogy miért olyan vonzóak az Utazók a sötét oldal számára. Aztán jöttél te. - A történet tényleg érdekes, bár van néhány részlet amit nem értek:
- Ar, hogy érted azt hogy Rosalinda nem volt közönséges halandó? - Gondolkozik a válaszon, majd megköszörüli a torkát. Az arcán látom, hogy ez olyan információ, amit nem feltétlenül szabadna elmondani a nekem.:
- Elmélkedő volt, legalábbis ezt mondják. Nagyon ritka képesség, de a sötét oldalt erősíti.
- Igen, pontosan mit is takar ez az "Elmélkedő" ? - Nem akaródzik elmondani, de csak azért is ki fogom szedni belőle.:
- Talán a legegyszerűbben úgy tudnám neked leírni, hogy boszorkány. Az csak a meséhez tartozik, hogy nem ismerte férje képességét, ami pedig a jó oldal legerőssebbikeihez tartozott. - Hirtelen egy elég komoly kérdés merül fel bennem:
- Aaron! Itt a Varázsvilágban nem te döntöd el, hogy jó vagy-e vagy rossz? Ez be van osztva és kész? Nincsen vita, vagy a "másik osztályba szeretnék járni" ? - Szomorúan néz rám, s bólint.:
- Igen, elég jól megfogalmaztad.
- Még egy kérdés: Miért volt olyan fontos a "boszorkány" átka? - A szemembe néz. :
- Minden emberben több a hajlam a rosszra, mint a jóra. Ő az egész jó-rossz háború kimenetelét egyetlen ember nyakába varrta, s az tűnik te vagy.
- Tudod mit? Inkább ülj le te is! - Végignyúlik mellettem a füvön. A felhő nélküli égboltot bámulja. Lassan már én is kezdem unni. :
- Na, jó nyögd már ki végre! - Szemét továbbra is az égre de halkan mesélni kezd.:
- Egyszer volt, hol nem volt volt egyszer egy király. A XVI. században járunk. Ez a király volt az Utazók ősapja. Egyszer egy boszorkány megátkozta... - Most nincs hangulatom mesét hallgatni.
- Aaron, ez biztosan szép és jó, de azért majd felébresztesz ha történik is valami? - Grimaszolva néz rám:
- Amy, ez a te történeted, legalább hallgasd végig! - Az eget nézem. Megint sóhajt, majd a kezeimet óvatosan megszorítja. Ránézek, ez elég nagy hiba, ugyanis még mindig elolvadok tőle. Pff...:
- Megígéred hogy végighallgatsz?
- Legyen neked gyereknap!
- Köszönöm!
Ez az uralkodó boldog házasságban élt, s született neki két lánya és egy fia. Apjuk féltette őket saját magától a képessége miatt, amit még felesége előtt is titokban tartott. Sokszor nem értették a szolgálók, hogy honnan a sok a véres ruha, s ki az a cseléd aki olyan sokat időt tölt a királlyal. Edmund ( Mivel így hívták történetünk hősét) szerette a feleségét, de legalább ugyanennyire vonzódott akaratlanul segítőtársához is. ( Mert hát a cselédlány, kinek nevét eltemette majd 600 év, a király " Szőke Hercegnője" volt.) Rosalinda királynő egyszer rájött, hogy férje a személyzet egyik tagjával találkozgat, s kérdőre vonta. Edmund elmondta az igazságot, s mint ez később kiderült nagy hiba volt. Felesége megátkozta őt, és saját gyermekeiket: " Legyetek átkozottak, kik nem e földre valók vagytok! Átkom megtörik amikor eljön a LÁNY. Haja mint az ében, s különösen erős, de tiszta szívű. Ő lesz a kulcsa mindennek. Ő fogja eldönteni választásával a jó, s rossz közötti harcot. Rajta fog múlni Varázsvilág jövője! Ő lesz a kiválasztott!" Most már tudjuk, hogy Rosalinda nem közönséges halandó volt. A király gyermekei közül csak a lányok örökölték az Utazás képességét, de a királynő átka, s a király halálhíre nagy port kavart Varázsvilágban.Ugyanis a királyné, amikor rádöbbent a cseléd szerepére, féktelen dühében leszúrta saját férjét. Végtelen csalódottságában, s mivel féltékeny volt még saját gyermekeire is( De őket nem volt szíve bántani), megalapította ezt az Intézetet, ahol összegyűjtötte a Varázsvilág színe javát. Ez az Utazók és az Intézmény (mely hétköznapi nevét mindig az adott kornak megfelelően változtatja) eredetmondája. Mi is úgy tekintettünk rá, mint egy régi, horrorisztikus mesére, s mint magyarázatra, hogy miért olyan vonzóak az Utazók a sötét oldal számára. Aztán jöttél te. - A történet tényleg érdekes, bár van néhány részlet amit nem értek:
- Ar, hogy érted azt hogy Rosalinda nem volt közönséges halandó? - Gondolkozik a válaszon, majd megköszörüli a torkát. Az arcán látom, hogy ez olyan információ, amit nem feltétlenül szabadna elmondani a nekem.:
- Elmélkedő volt, legalábbis ezt mondják. Nagyon ritka képesség, de a sötét oldalt erősíti.
- Igen, pontosan mit is takar ez az "Elmélkedő" ? - Nem akaródzik elmondani, de csak azért is ki fogom szedni belőle.:
- Talán a legegyszerűbben úgy tudnám neked leírni, hogy boszorkány. Az csak a meséhez tartozik, hogy nem ismerte férje képességét, ami pedig a jó oldal legerőssebbikeihez tartozott. - Hirtelen egy elég komoly kérdés merül fel bennem:
- Aaron! Itt a Varázsvilágban nem te döntöd el, hogy jó vagy-e vagy rossz? Ez be van osztva és kész? Nincsen vita, vagy a "másik osztályba szeretnék járni" ? - Szomorúan néz rám, s bólint.:
- Igen, elég jól megfogalmaztad.
- Még egy kérdés: Miért volt olyan fontos a "boszorkány" átka? - A szemembe néz. :
- Minden emberben több a hajlam a rosszra, mint a jóra. Ő az egész jó-rossz háború kimenetelét egyetlen ember nyakába varrta, s az tűnik te vagy.
2013. május 17., péntek
Citromos minyon
Pislogva nézek körül. Nem a helyen csodálkozom, már jóval többször jártam, mint azt valahi is szerettem volna. Hogyan kerül ide Aaron? Láthatólag ő is le van döbbenve. Az arcán olyan kifejezés ül, mint az ötéves kisgyerekeknek amikor meglátnak számukra valami nagyon vonzó de egyben ijesztő dolgot. Látom, hogy a füvet tapogatja. Hát igen, eddig bírtam röhögés nélkül. :
- Nyugi nem esz meg! - Félve néz rám.
- Amy, hol vagyunk? - Sóhajtok. Mintha ez nem lenne teljesen egyértelmű:
- Üdvözöllek a százholdas pagonyban! Első vendégként ön ingyenes idegenvezetést nyert! Indulhat a láb busz? - Na most kiröhög. Bár ez még mindig jobb, mintha úgy nézne rám, mint egy anygyalra vagy valami ilyesmi fura lényre. Nevet de hirtelen fuldokolni kezd. Odalépek hozzá, s mivel nincs jobb ötletem hátba verem. A módszer hatásos, néhány öklendezés után végre úgy tűnik nem fullad meg.
- Jól vagy? - Nyel egyet.
- Aha... - A szememet forgatom:
- Nem tudsz valami meggyőzően hazudni... Na mi történt? - Zavarban van.
- Ööö.. Néztél már magadra? - Hát persze! Ő még nem látott az Utazó alakomban. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hatást váltanék ki az emberekből... :
- Pontosan mi bajod? - Odanyújtom neki a kezem. Hagyja hogy felsegítsem, azután válaszol. :
- Semmi, menjünk! - Most én vigyorgok, mint a tejbe tök:
- Okés, és mégis hova? - Úgy tűnik sikerült elgondolkoztatnom.
- Hát ez egy jó kérdés. Amelie, beszélnünk kell! - Utálom ha teljes nevemen hív, és ezzel ő is tisztában van! :
- AMY! Jó?! Különben miről kéne beszélnünk? - Sóhajt.:
- Rólad. - Pff... Az emberek kedvenc témája vagyok! Ráadásul annyi fáradságra nem képesek, hogy legalább a hátam mögött beszéljenek ki! Elhúzom a számat:
- Mi az? Legyünk rajta túl minél gyorsabban! - A szája szélét harapdálja. :
- Jövök Lucy-nek citromos minyonnal... - Aaronon egyszerűen nem lehet kiigazodni:
- Most ez hogy jött ide? - Unottan néz a babakék égre, mintha legalábbis értenem kéne.
- Fogadtunk, és ő nyert.
- Hülye vagy Luc-szel fogadsz...Ja, és mázlid is van, hogy csak egy citromos minyonban fogadtatok. Ez az komoly dolog amit el akartál nekem mondani? Egy fogadás, s egy süti sorsa a büfében? - A lábával dobol, úgy tűnik felfedezte, hogy az a fűnek nevezett izé fura hangot ad ha erősebb ütés éri. Mint egy ovis, de komolyan! :
- Nem ami téged érint az a fogadás tárgya. - Morogva megkérdezem:
- Esetleg leüljek? - Bizonytalanul néz rám:
- Hát lehet, hogy jobban jársz...
- Nyugi nem esz meg! - Félve néz rám.
- Amy, hol vagyunk? - Sóhajtok. Mintha ez nem lenne teljesen egyértelmű:
- Üdvözöllek a százholdas pagonyban! Első vendégként ön ingyenes idegenvezetést nyert! Indulhat a láb busz? - Na most kiröhög. Bár ez még mindig jobb, mintha úgy nézne rám, mint egy anygyalra vagy valami ilyesmi fura lényre. Nevet de hirtelen fuldokolni kezd. Odalépek hozzá, s mivel nincs jobb ötletem hátba verem. A módszer hatásos, néhány öklendezés után végre úgy tűnik nem fullad meg.
- Jól vagy? - Nyel egyet.
- Aha... - A szememet forgatom:
- Nem tudsz valami meggyőzően hazudni... Na mi történt? - Zavarban van.
- Ööö.. Néztél már magadra? - Hát persze! Ő még nem látott az Utazó alakomban. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hatást váltanék ki az emberekből... :
- Pontosan mi bajod? - Odanyújtom neki a kezem. Hagyja hogy felsegítsem, azután válaszol. :
- Semmi, menjünk! - Most én vigyorgok, mint a tejbe tök:
- Okés, és mégis hova? - Úgy tűnik sikerült elgondolkoztatnom.
- Hát ez egy jó kérdés. Amelie, beszélnünk kell! - Utálom ha teljes nevemen hív, és ezzel ő is tisztában van! :
- AMY! Jó?! Különben miről kéne beszélnünk? - Sóhajt.:
- Rólad. - Pff... Az emberek kedvenc témája vagyok! Ráadásul annyi fáradságra nem képesek, hogy legalább a hátam mögött beszéljenek ki! Elhúzom a számat:
- Mi az? Legyünk rajta túl minél gyorsabban! - A szája szélét harapdálja. :
- Jövök Lucy-nek citromos minyonnal... - Aaronon egyszerűen nem lehet kiigazodni:
- Most ez hogy jött ide? - Unottan néz a babakék égre, mintha legalábbis értenem kéne.
- Fogadtunk, és ő nyert.
- Hülye vagy Luc-szel fogadsz...Ja, és mázlid is van, hogy csak egy citromos minyonban fogadtatok. Ez az komoly dolog amit el akartál nekem mondani? Egy fogadás, s egy süti sorsa a büfében? - A lábával dobol, úgy tűnik felfedezte, hogy az a fűnek nevezett izé fura hangot ad ha erősebb ütés éri. Mint egy ovis, de komolyan! :
- Nem ami téged érint az a fogadás tárgya. - Morogva megkérdezem:
- Esetleg leüljek? - Bizonytalanul néz rám:
- Hát lehet, hogy jobban jársz...
2013. május 16., csütörtök
"Szép időnk van, nem?"
Forog velem a világ. Szó szerint. Azt hittem, hogy ez csak Lucy piszkálódása. Nem is reméltem, hogy bármit is érez irántam. Mivel, ugye Herceg muszáj foglalkoznia velem, s ezt kiélvezem. De valamilyen alapja is van a dolognak? Mindjárt elájulok. Igen, talán azzal járok a legjobban. Aaron hangját messziről hallom:
- Amy, megígérem egy ujjal sem érek hozzád, csak gyere le a plafonról! - Csak most tűnik, fel a nagyjából 4 méteres magasság. Hát ez elég ijesztő. Hogy a fenébe jöttem fel ide? Elgondolkoztató.
- Bocsi, észre sem vettem, hogy fölrepültem! - Amilyen gyorsan csak tudok leereszkedek, s kis zökkenéssel padlót fogok. Megkönnyebbülten sóhajt fel:
- Azt akarod, hogy szívbajt kapjak, ugye? - Nevetek:
- Kivételesen nem volt direkt, de szívesen máskor is! - Zavart csönd áll be. Semmi értelmes dolog nem jut eszembe. A filmekben minden olyan könnyű és magától érthetődő. Ha a való életben, ilyen helyzetben valami béna romantikus filmből vett idézettel jönne tuti kiröhögném. Aaron megköszörüli a torkát. Nagyon remélem, hogy nem arra készül amitől félek. Zavartan megszólal:
- Szép időnk van, nem? - Próbálom vissza folytani a nevetést, de az előtör, s én tehetetlenül adom meg magam neki. Miért vagyok ilyen hülye? Miért nem tudok annyit mondani, hogy én is szeretlek? Bár ez picit az ő hibája is. Mi a fenének kell neki az időjárásról beszélni? Mi vagyunk mi, urak? Vagy vérbeli angol lordok? Nem. Látom, hogy a nevetésem rosszul esik neki, ezért letörlöm a könnyeimet és próbálom összeszedni magam. Óvatosan megszólalok, ugyanis félek, hogy a röhögés újra hatalmába kerít:
- Aaron, én is szeretlek! - És tadadadmm kinyögtem! Bár ő nem tűnik olyan boldognak, felvont szemöldökkel néz rám:
- Most ezt higgyem is el? - Ez fájt. Mégis miért hazudnék neki? Próbálom az ő szemszögéből nézni a dolgokat: Megmondta egy lánynak, hogy szereti. A lány felrepült a plafonra. Ezután megpróbált vele kommunikálni, mire ő hisztérikus röhögőgörcsöt kapott. Igen, lehet hogy kivételesen neki van igaza. Ezt még elgondolni is rossz... Most, hogyan engeszteljem ki? Végül a legkézenfekvőbb megoldást választom: Odalépek hozzá, s megcsókolom. Minden más embertársamnak lyukat beszélnék a hasába, ez a tökéletes módszer egyedül Ar-nal nem működik. Bizsergés fut végig a gerincemen. Aaron először el akar tolni magától, de úgy tűnik meggondolta a dolgot. Hirtelen a semmiből egy hang jut az eszembe:
"- Hé, te! Aaron van?" - Amikor feleszmélek a százholdas pagony rosszul kidolgozott gyepén fekszem Ar-ral az oldalamon. A döbbenettől megszólalni sem tudok.
- Amy, megígérem egy ujjal sem érek hozzád, csak gyere le a plafonról! - Csak most tűnik, fel a nagyjából 4 méteres magasság. Hát ez elég ijesztő. Hogy a fenébe jöttem fel ide? Elgondolkoztató.
- Bocsi, észre sem vettem, hogy fölrepültem! - Amilyen gyorsan csak tudok leereszkedek, s kis zökkenéssel padlót fogok. Megkönnyebbülten sóhajt fel:
- Azt akarod, hogy szívbajt kapjak, ugye? - Nevetek:
- Kivételesen nem volt direkt, de szívesen máskor is! - Zavart csönd áll be. Semmi értelmes dolog nem jut eszembe. A filmekben minden olyan könnyű és magától érthetődő. Ha a való életben, ilyen helyzetben valami béna romantikus filmből vett idézettel jönne tuti kiröhögném. Aaron megköszörüli a torkát. Nagyon remélem, hogy nem arra készül amitől félek. Zavartan megszólal:
- Szép időnk van, nem? - Próbálom vissza folytani a nevetést, de az előtör, s én tehetetlenül adom meg magam neki. Miért vagyok ilyen hülye? Miért nem tudok annyit mondani, hogy én is szeretlek? Bár ez picit az ő hibája is. Mi a fenének kell neki az időjárásról beszélni? Mi vagyunk mi, urak? Vagy vérbeli angol lordok? Nem. Látom, hogy a nevetésem rosszul esik neki, ezért letörlöm a könnyeimet és próbálom összeszedni magam. Óvatosan megszólalok, ugyanis félek, hogy a röhögés újra hatalmába kerít:
- Aaron, én is szeretlek! - És tadadadmm kinyögtem! Bár ő nem tűnik olyan boldognak, felvont szemöldökkel néz rám:
- Most ezt higgyem is el? - Ez fájt. Mégis miért hazudnék neki? Próbálom az ő szemszögéből nézni a dolgokat: Megmondta egy lánynak, hogy szereti. A lány felrepült a plafonra. Ezután megpróbált vele kommunikálni, mire ő hisztérikus röhögőgörcsöt kapott. Igen, lehet hogy kivételesen neki van igaza. Ezt még elgondolni is rossz... Most, hogyan engeszteljem ki? Végül a legkézenfekvőbb megoldást választom: Odalépek hozzá, s megcsókolom. Minden más embertársamnak lyukat beszélnék a hasába, ez a tökéletes módszer egyedül Ar-nal nem működik. Bizsergés fut végig a gerincemen. Aaron először el akar tolni magától, de úgy tűnik meggondolta a dolgot. Hirtelen a semmiből egy hang jut az eszembe:
"- Hé, te! Aaron van?" - Amikor feleszmélek a százholdas pagony rosszul kidolgozott gyepén fekszem Ar-ral az oldalamon. A döbbenettől megszólalni sem tudok.
2013. május 15., szerda
"Aaron van?"
Eszembe jut malacka, hogy miért azt nem tudom. A következő pillanatban a százholdas pagonyban vagyok, ismét. Bagoly egyik karosszékén rogyok össze. A madár még mindig törülközőben van, s mesél a polgárháborús nagyanyjáról. Egyedül Malackának tűnök fel:
- Hé, te! Aaron van? - Válaszolni szeretnék, de a sötétség szép lassan beburkol, meg szeretnék szólalni de nem vagyok rá képes.
A gyengélkedőn térek magamhoz. Komolyan, lassan úgy tűnik ez lesz a második otthonom. Lucy ücsörög mellettem:
- Élsz? - Vágok egy grimaszt.
- Nem! Baszzus, komolyan: Agy, agy agy agy! - Vigyorog.:
- Ezek szerint biztonságban vagyok!
- Ühüm, meg most ismerted el, hogy nincs agyad...
- Én legalább elismerem! - Lucy-nek tényleg mindig sikerül megnevettetnie. Kopognak az ajtón. Aaronra számítok, de Suzanne lép be. Behúzza maga mögött az ajtót , s alaposan körülnéz. A következő pillanatban arra döbbenek rá, hogy szorosan megölel. Meglepetésemben meg sem tudok szólalni. Valamelyest összeszedem magamat, majd néhány torokköszörülés után óvatosan megszólalok:
- Ööö.. Szia, Susy. - Rám mosolyog. Most biztosan hallucinálok. De nincs idő magamhoz térni, ugyanis Ar ront be. :
- Kicsit beszélhetek Amy-vel? - Mivel egyik lány sem mozdul, kiegészíti mondandóját:
- Négyszemközt! - Egymásra néznek majd csigalassúsággal elhagyják a szobát. Bár lehet, hogy csak nekem tűnik olyan lassúnak. Aaron arréb tolja a lábamat, majd kérdés nélkül leül az ágyra:
- Megvagy? Bocsánat, hülye voltam! Nem szedtelek ki időben! Én tényle- Ezt nem szeretném tovább hallgatni. Inkább közbe vágok:
- Semmi baj! Élek, te is élsz, Lucy-val mindent rendben, Suzanne pedig érthetetlen okokból aggódott értem ami miatt kisebb sokkhatás alatt állok. Ne hibáztasd magadat! Jó? Légyszi! - Sóhajt.:
- Amy, én tényleg nagyon sajnálom... - Kétségbeesetten gondolkozom azon, hogy hogyan tudnám elhallgattatni. :
- Ar, légyszíves fejezd be! Vagy különben mérges leszek! - Megfogja a kezemet. Mélyen a szemembe néz. Nagyon szép látószervei vannak. Na elég hülyén fogalmazok. Zöld színű, kívül néhány barna és arany folttal. Halkan szólal meg. A hangsúlyából érzem, hogy amit mondani akar azt nem fogom tudni elviccelni.:
- Amelie Lincoln, szeretlek!
- Hé, te! Aaron van? - Válaszolni szeretnék, de a sötétség szép lassan beburkol, meg szeretnék szólalni de nem vagyok rá képes.
A gyengélkedőn térek magamhoz. Komolyan, lassan úgy tűnik ez lesz a második otthonom. Lucy ücsörög mellettem:
- Élsz? - Vágok egy grimaszt.
- Nem! Baszzus, komolyan: Agy, agy agy agy! - Vigyorog.:
- Ezek szerint biztonságban vagyok!
- Ühüm, meg most ismerted el, hogy nincs agyad...
- Én legalább elismerem! - Lucy-nek tényleg mindig sikerül megnevettetnie. Kopognak az ajtón. Aaronra számítok, de Suzanne lép be. Behúzza maga mögött az ajtót , s alaposan körülnéz. A következő pillanatban arra döbbenek rá, hogy szorosan megölel. Meglepetésemben meg sem tudok szólalni. Valamelyest összeszedem magamat, majd néhány torokköszörülés után óvatosan megszólalok:
- Ööö.. Szia, Susy. - Rám mosolyog. Most biztosan hallucinálok. De nincs idő magamhoz térni, ugyanis Ar ront be. :
- Kicsit beszélhetek Amy-vel? - Mivel egyik lány sem mozdul, kiegészíti mondandóját:
- Négyszemközt! - Egymásra néznek majd csigalassúsággal elhagyják a szobát. Bár lehet, hogy csak nekem tűnik olyan lassúnak. Aaron arréb tolja a lábamat, majd kérdés nélkül leül az ágyra:
- Megvagy? Bocsánat, hülye voltam! Nem szedtelek ki időben! Én tényle- Ezt nem szeretném tovább hallgatni. Inkább közbe vágok:
- Semmi baj! Élek, te is élsz, Lucy-val mindent rendben, Suzanne pedig érthetetlen okokból aggódott értem ami miatt kisebb sokkhatás alatt állok. Ne hibáztasd magadat! Jó? Légyszi! - Sóhajt.:
- Amy, én tényleg nagyon sajnálom... - Kétségbeesetten gondolkozom azon, hogy hogyan tudnám elhallgattatni. :
- Ar, légyszíves fejezd be! Vagy különben mérges leszek! - Megfogja a kezemet. Mélyen a szemembe néz. Nagyon szép látószervei vannak. Na elég hülyén fogalmazok. Zöld színű, kívül néhány barna és arany folttal. Halkan szólal meg. A hangsúlyából érzem, hogy amit mondani akar azt nem fogom tudni elviccelni.:
- Amelie Lincoln, szeretlek!
Alice tesói...
Lassan kinyitom a szemem. Irtó fura az egész. Az Utazás még sohasem következett be csak azért, mert azt akartam volna. Egy tó partján állok, emberek közelednek csónakkal. Pillanatok alatt felismerem a helyet. Az Alice Csodaországban-nak az egyik nem nagyon ismert változata. Hát persze, közvetlenül az út előtt erre gondoltam. Kicsinek ha beteg voltam mindig ezen a filmen aludtam el. De most mi a dolgom? Valószínűleg semmi gond errefelé. Eközben a történet előrehaladt. Alice mindjárt elalszik. Én pedig nem látom az álmát, tehát valószínűleg nem is követem vele együtt a fehér nyulat. Na sebaj úgy is kíváncsi vagyok, hogy a többiek addig mit csináltak.:
Alice két nővére ahogy meglátják, hogy húguk békésen szundikál, megpróbálják vízbe fojtani (!) ami nem sikerül. Az események gyorsan követik egymást én pedig ledöbbenve állok.( Szitkozódnak, szidják a jó tündért, aztán Alice halhatatlanságát (?), végül otthagyják és felém indulnak. A torkom megmagyarázhatatlan okból elszorul a torkom. Most látnak meg:
- Hé, te ott! - Elönt a pánik. Képtelen vagyok megszólalni. :
- Szárnyas kis csaj! Hallod!? Esetleg valami gond!!? - Összeszedem magamat.Nyelek egy nagyot, s próbálom saját magamat nyugtatni: " Teljesen részegek. Kissé becsípett emberek az Az Alice Csodaországban-ból. Pánikra semmi ok" Nagy nehezen megszólalok:
- Miért bántjátok? - A hangom magabiztos. Úgy tűnik vannak még csodák! Ezt ők nem feltétlenül gondolják így, mivel fenyegetően felém szeretnének indulni, ami abban mutatkozik meg, hogy nagyjából az én irányomban dülöngélnek. A szárnyaim ösztönösen működésbe lépnek. Vicces most már szinte megszokásból használom őket.. Ó tényleg valahogyan ki kéne magyaráznom a magasugrás versenyt, vagy legalább megtanulni magasugró-pózban repülni.. Miért is agyalok ezen amikor négy részeg alak akar kinyírni? Hirtelen az egyik bizonytalanul felém tart egy kést. Célozni próbál ami nem igazán megy neki, de azért hátborzongató. A következő pillanatban éles szúrást érzek a bordáim között. Sötétség. Durva és erőszakos feketeség.
Alice két nővére ahogy meglátják, hogy húguk békésen szundikál, megpróbálják vízbe fojtani (!) ami nem sikerül. Az események gyorsan követik egymást én pedig ledöbbenve állok.( Szitkozódnak, szidják a jó tündért, aztán Alice halhatatlanságát (?), végül otthagyják és felém indulnak. A torkom megmagyarázhatatlan okból elszorul a torkom. Most látnak meg:
- Hé, te ott! - Elönt a pánik. Képtelen vagyok megszólalni. :
- Szárnyas kis csaj! Hallod!? Esetleg valami gond!!? - Összeszedem magamat.Nyelek egy nagyot, s próbálom saját magamat nyugtatni: " Teljesen részegek. Kissé becsípett emberek az Az Alice Csodaországban-ból. Pánikra semmi ok" Nagy nehezen megszólalok:
- Miért bántjátok? - A hangom magabiztos. Úgy tűnik vannak még csodák! Ezt ők nem feltétlenül gondolják így, mivel fenyegetően felém szeretnének indulni, ami abban mutatkozik meg, hogy nagyjából az én irányomban dülöngélnek. A szárnyaim ösztönösen működésbe lépnek. Vicces most már szinte megszokásból használom őket.. Ó tényleg valahogyan ki kéne magyaráznom a magasugrás versenyt, vagy legalább megtanulni magasugró-pózban repülni.. Miért is agyalok ezen amikor négy részeg alak akar kinyírni? Hirtelen az egyik bizonytalanul felém tart egy kést. Célozni próbál ami nem igazán megy neki, de azért hátborzongató. A következő pillanatban éles szúrást érzek a bordáim között. Sötétség. Durva és erőszakos feketeség.
2013. május 13., hétfő
Utazás önszántamból?
Egy sóhajtással elterülök az ágy matracán, s élvezem, hogy lassan belesüppedek. Aaron felé fordulok:
- Akkor most mi van Suzanne-nel? - A szemét forgatja.
- Muszáj neked mindent mindig tudni? - Pff..
- Igen! Baj? - Újabb sóhaj. Lucy szólal meg:
- Zavarok? Kimenjek esetleg? A világért sem akarok zavarni! Különben maradjunk annyiban, hogy Susy-nak elég erős öhhm, meggyőző ereje van...- Mérgesen közbevágok :
- Jó, értem. Nem akartok vizsgázni menni? Vagy valami! Komolyan, fél órája folyékonyan beszéltek nekem a semmiről! - Ar feláll. Elindul felém, ledobja magát mellém az ágyra:
- Figyelj, ez valószínűleg érthető. Gondolj bele! Ha a semmitől ennyire felizgatod magad mi lenne ha mondanánk is valamit? - Továbbra is pukkadozok:
- Kész csoda! - Megadóan egymásra néznek. Luc elhagyja a szobát, de a válla felett azért visszaszól:
- Aaron, én bírom tovább. Intézd el a barátnődet, jó? - Hangosan kifújom a levegőt:
- Ennyire rémes vagyok? - Aaron vigyorog.
- Nyugi voltak már rosszabb pillanataid is! - Átöleli a vállamat.
- Ar? Mire akarsz rávenni?
- Téged nehéz kijátszani... - Még szorosabban megölel. Hagyom. Miért ne? Biztonságban érzem magam. Belefúrom a fejemet a vállába.:
- Na jó, megadom magam! Mit szeretnél?
- Próbáltál már magadtól Utazni? - Meglepődök. Nem feltétlenül ilyen kérdésre számítottam.:
- Ööö.. Nem, nem igazán, miért? - A kérdésemet figyelmen kívül hagyja:
- Megpróbálod a kedvemért? - Elmosolyodom, bár úgysem látja:
- Megpróbálom, de nem a kedvedért. - Elkezd csikizni. Azon veszem észre magam, hogy visítva rángatózok:
- Naha, Fehejehezd behehehe! - Kiröhög.
- Akkor megpróbálod? - A fejemet rázom.
- Nehehehem, mehehert zsahorohoholsz! - Végre abbahagyja, én pedig levegőhöz jutok.
- Oké, rendben de vannak feltételeim!
- Rendben! Mégpedig?
- 1. Nem csikizel!
2. Ha a százholdas pagonyba, vagy ilyesmi helyre megyek kiszedsz!
3." A kertet ásom!" Vagy nem így van a mondóka? - Annyira nevet, hogy csak bólintani tud, nagy nehezen azért kinyögi:
- A mondóka így szól: "3 Te vagy az én párom" Te te nyugodtan áshatsz kertet, ha nem felelek meg...
- Idióta! Na most csendet! - Szorosan behunyom a szemem. Próbálok egy helyre koncentrálni, de nem jut eszembe semmi. Hirtelen bevillan egy mese, amin kicsinek mindig elaludtam, s az utazás kezdetét veszi.
- Akkor most mi van Suzanne-nel? - A szemét forgatja.
- Muszáj neked mindent mindig tudni? - Pff..
- Igen! Baj? - Újabb sóhaj. Lucy szólal meg:
- Zavarok? Kimenjek esetleg? A világért sem akarok zavarni! Különben maradjunk annyiban, hogy Susy-nak elég erős öhhm, meggyőző ereje van...- Mérgesen közbevágok :
- Jó, értem. Nem akartok vizsgázni menni? Vagy valami! Komolyan, fél órája folyékonyan beszéltek nekem a semmiről! - Ar feláll. Elindul felém, ledobja magát mellém az ágyra:
- Figyelj, ez valószínűleg érthető. Gondolj bele! Ha a semmitől ennyire felizgatod magad mi lenne ha mondanánk is valamit? - Továbbra is pukkadozok:
- Kész csoda! - Megadóan egymásra néznek. Luc elhagyja a szobát, de a válla felett azért visszaszól:
- Aaron, én bírom tovább. Intézd el a barátnődet, jó? - Hangosan kifújom a levegőt:
- Ennyire rémes vagyok? - Aaron vigyorog.
- Nyugi voltak már rosszabb pillanataid is! - Átöleli a vállamat.
- Ar? Mire akarsz rávenni?
- Téged nehéz kijátszani... - Még szorosabban megölel. Hagyom. Miért ne? Biztonságban érzem magam. Belefúrom a fejemet a vállába.:
- Na jó, megadom magam! Mit szeretnél?
- Próbáltál már magadtól Utazni? - Meglepődök. Nem feltétlenül ilyen kérdésre számítottam.:
- Ööö.. Nem, nem igazán, miért? - A kérdésemet figyelmen kívül hagyja:
- Megpróbálod a kedvemért? - Elmosolyodom, bár úgysem látja:
- Megpróbálom, de nem a kedvedért. - Elkezd csikizni. Azon veszem észre magam, hogy visítva rángatózok:
- Naha, Fehejehezd behehehe! - Kiröhög.
- Akkor megpróbálod? - A fejemet rázom.
- Nehehehem, mehehert zsahorohoholsz! - Végre abbahagyja, én pedig levegőhöz jutok.
- Oké, rendben de vannak feltételeim!
- Rendben! Mégpedig?
- 1. Nem csikizel!
2. Ha a százholdas pagonyba, vagy ilyesmi helyre megyek kiszedsz!
3." A kertet ásom!" Vagy nem így van a mondóka? - Annyira nevet, hogy csak bólintani tud, nagy nehezen azért kinyögi:
- A mondóka így szól: "3 Te vagy az én párom" Te te nyugodtan áshatsz kertet, ha nem felelek meg...
- Idióta! Na most csendet! - Szorosan behunyom a szemem. Próbálok egy helyre koncentrálni, de nem jut eszembe semmi. Hirtelen bevillan egy mese, amin kicsinek mindig elaludtam, s az utazás kezdetét veszi.
2013. május 11., szombat
"Csipkerózsika szindróma"
Leheveredek a nekem kijelölt ágyra.:
- Na mi van Dean-nel? - Luc a markába köhög, megköszörüli a torkát, tüsszög egyet, kifújja az orrát, s mivel már nincs jobb ötlete az időhúzásra végre válaszol nekem.
- Nem hiszem, hogy mostanában zargatni fog. - Érdeklődve nézek rá.
- Miért? - Lucy zavarban van. Nem is kicsit. Most már jobban érdekel a dolog:
- Mi történt vele? - Szobatársnőm zavartan köszörüli a torkát. Aztán kinyögi:
- Jól van, na kinyírtam, de te miért élvezed, hogy kínozhatsz? - Nevetek rajta.:
- Vicces vagy amikor kínlódsz... Hogy nyiffantottad ki? - Grimaszol egyet:
- Szadista! Nem kívánok részletekbe bocsátkozni! - Tudom, hogy ennél többet most nem tudok kiszedni belőle. Valami fontosat azért még akarok tőle kérdezni:
- Miért vagyok én fontos? Mert a százholdas pagonyban találom magam? Vagy Hasfelmetsző Jack akar kinyírni? Esetleg mert enyhe "Csipkerózsika szindrómában" szenvedek?! - Sóhajt.
- Látom nem érted. - Most vágok pofákat.
- Hát, nem. - Mély levegőt vesz. Ez hosszú lesz.
- Amy, te nem csak mesékbe tudsz utazni! Ha megtanulod kezelni a képességedet, képes leszel Utazni a térben és az időben. Tudod, hogy ez mekkora hatalommal jár? Ezért akarnak még azelőtt megölni, mielőtt megtanulod. De mi ezt nem fogjuk hagyni! Ugye Aaron? - Ar lép be a szobába.
- Ühüm. Amelie Lincoln közutálat tárgya vagy... Csak hogy tudj róla. - Kérdőn nézek rá:
- Miért is?
- Mert "miattad lett öngyilkos Dean" ... - Akaratlanul is mosolygok.
- Ezt hogyan intéztétek el? - Luc szólal meg:
- Látom nem is tudod, mekkora meggyőző ereje van Suzanne- nek....
- Na mi van Dean-nel? - Luc a markába köhög, megköszörüli a torkát, tüsszög egyet, kifújja az orrát, s mivel már nincs jobb ötlete az időhúzásra végre válaszol nekem.
- Nem hiszem, hogy mostanában zargatni fog. - Érdeklődve nézek rá.
- Miért? - Lucy zavarban van. Nem is kicsit. Most már jobban érdekel a dolog:
- Mi történt vele? - Szobatársnőm zavartan köszörüli a torkát. Aztán kinyögi:
- Jól van, na kinyírtam, de te miért élvezed, hogy kínozhatsz? - Nevetek rajta.:
- Vicces vagy amikor kínlódsz... Hogy nyiffantottad ki? - Grimaszol egyet:
- Szadista! Nem kívánok részletekbe bocsátkozni! - Tudom, hogy ennél többet most nem tudok kiszedni belőle. Valami fontosat azért még akarok tőle kérdezni:
- Miért vagyok én fontos? Mert a százholdas pagonyban találom magam? Vagy Hasfelmetsző Jack akar kinyírni? Esetleg mert enyhe "Csipkerózsika szindrómában" szenvedek?! - Sóhajt.
- Látom nem érted. - Most vágok pofákat.
- Hát, nem. - Mély levegőt vesz. Ez hosszú lesz.
- Amy, te nem csak mesékbe tudsz utazni! Ha megtanulod kezelni a képességedet, képes leszel Utazni a térben és az időben. Tudod, hogy ez mekkora hatalommal jár? Ezért akarnak még azelőtt megölni, mielőtt megtanulod. De mi ezt nem fogjuk hagyni! Ugye Aaron? - Ar lép be a szobába.
- Ühüm. Amelie Lincoln közutálat tárgya vagy... Csak hogy tudj róla. - Kérdőn nézek rá:
- Miért is?
- Mert "miattad lett öngyilkos Dean" ... - Akaratlanul is mosolygok.
- Ezt hogyan intéztétek el? - Luc szólal meg:
- Látom nem is tudod, mekkora meggyőző ereje van Suzanne- nek....
2013. május 9., csütörtök
Aaron észhez tér
Bagoly házát meglepően nehezen találtuk meg. Mondjuk útközben a sárga medve úgy hatvanszor közölte velünk, hogy méz, a rózsaszín malac pedig mindenképpen Aaront akart szívni és berágott rám, mivel nem adtam neki (?) hát mindent egybevéve érdekes volt. Ahogy beléptünk az ajtón megláttunk egy félig kopasz madarat, aki amint észrevett minket sikítva kapott magára egy törölközőt (?) . Ezután teával kínált minket, amit mikor azzal voltak elfoglalva, hogy analizálják a méz szó jelentését (!) kiöntöttem az ablakon. Bagoly miután jobb ötlete nem lévén kiütötte Micimackót egy komolyabb adag altatóval mesélni kezdett nekünk a nagymamájáról aki elmondása szerint konföderációs katona volt...
Nem tudom, hol vagy Aaron, de elegem van! Mintha csak a gondolataimban olvasna ismerős zúgás tölti be mellettem a teret. Amikor kinyitom a szemem a kórházi ágyamon fekszem, Ar mellettem ül piszamul mosolyog. Hozzávágom az első kezem ügyébe kerülő párnát:
- Ez miért volt jó neked? - Tovább vigyorog.:
- Esetleg egy szia? - Odahajolok hozzá, megölelem. Azért hiányzott, még akkor is ha nem merném neki bevallani. Lucy lép a szobába:
- Zavarok? - Kérdezi vigyorogva. Nyelvet öltök rá.
- Tényleg mikor szabadulok? - Lucy odadob nekem egy zacskó ruhát:
- Amint felöltöztél! - Kimennek a szobából, én pedig rekordidő alatt kapkodom magamra a ruhákat, vagyis bízom Lucy-ban. Amint kilépek rádöbbenek, hogy ez nagy hiba volt részemről. Aaron szó nélkül bámul, mondani akar valamit aztán mégsem szólal meg. Luc elégedett.
- Látod tudsz te valahogy kinézni ha normálisan öltözködsz. Grimaszolok egyet:
- Mehetünk?
- Még szép. - Elbúcsúzni az orvosoktól, köszöneteket mondani... stb. Az ember hamar belefárad de egyszer csak kiérünk. Kilépünk a kórház ajtaján. Hamarosan a szobánkba érünk be. Meg kell hagyni, Lucy a lakberendezéshez is ért. A szoba otthonos és kényelmes. Félek feltenni a kérdést:
- M ivan Dean-nel?
2013. május 8., szerda
Beszívott Micimackó és egyéb nyalánkságok...
A zúgás abbamarad. Ahogy kinyitom a szemem egy kisfiút látok hintázni. Nem, nem nem és nem! Ez nem lehet igaz! Milyen rendzavarás történ a százholdas pagonyban, hogy ide kellett jönnöm? Ez nem igaz. A kisfiú észrevesz, és bután bámul. Láthatólag összeszedi magát és megszólít:
- Hát te ki vagy? - Szavai csak enyhe fogyatékosságról árulkodnak. Bár azt is el tudom képzelni, hogy beszívott. Egy fa mögül egy sárga nyúl kacsázik elő:
- Te vagy az...az.. aki... azt... anyagot hozza. - Pislogás nélkül meredek a "nyuszira". Na, jó. Komolyan nincs esetleg valami ilyesmi hirdetés valamelyik újságban?:
"Mit tegyünk kedves utazók ha a százholdas pagonyban találjuk magunkat ami mellesleg úgy tűnik egy elvonó? Ingyenes tanfolyam..." - Pff... Ez nem igaz. Most mégis mit csináljak. Egy rózsaszín nem valami jól megrajzolt malac kevereg elő a fák közül.
- Hejj, Micimackó gondolkozik! Baj van! Halljátok baj van! - Némán nézek a kis rózsaszín izére. Nekem ez sok. Malackának úgy tűnik nem, mert nekem ugrik és rángatni kezdi a lábamat:
- Gyere má', hallod? Baj van! Érted? - Lesokkolva hagyom hogy berángasson az erdőbe ami egy zöld paca, úgy tűnik nem volt szükség fákra. Kijutunk egy tisztásra, melynek közepén egy sárga medve ücsörög egy fatönkön, Kovács János feliratú barlangja előtt. Ez nekem sok. Nagyon sok. Egész gyerekkoromban ezzel etettek? Most komolyan! A maci felnéz rám:
- Méz.- Most ezzel mit kezdjek? Óvatosan bólogatok. Megint megszólal:
- Méz. - Megköszörülöm a torkom:
- Aha, biztos.- Rámnéz:
- Méz. - Soha életemben nem vágytam rá ennyire, hogy kiszedjen innen. Malacka pattog:
- Hallood!? Segítsé' má' elvinni Bagolyhó' majd az kikúrálja. Elég hamar rádöbbenek, hogy nincs más lehetőségem, mint hogy egy dagadt rajzolt medvével a kezemben( aminek mellesleg nem kicsi súlya van és nem egyszerű hurcolni, tekintev hogy nem érhetek hozzá, ugyebár?) keresek egy baglyot, aki általában a nagymamájáról mesél vagy az éltről filozofál... Kétségbeesésemben felnyögök:
- Aaron! - Malacka azonnal kapcsol:
- Azt még nem kóstoltam.. Katit meg Srekket szívtam már, de Aaront még nem. Adjá' má' nekem is..- Ha Aaron már a kórházban van és most röhögve nézi szenvedésemet tuti kinyírom. Jut eszembe pont ő mondta: "- Még jól jövök neked egyszer ha a Micimackóba csöppensz!" Hát igen szükségem lenne rá. Nagyon.
- Hát te ki vagy? - Szavai csak enyhe fogyatékosságról árulkodnak. Bár azt is el tudom képzelni, hogy beszívott. Egy fa mögül egy sárga nyúl kacsázik elő:
- Te vagy az...az.. aki... azt... anyagot hozza. - Pislogás nélkül meredek a "nyuszira". Na, jó. Komolyan nincs esetleg valami ilyesmi hirdetés valamelyik újságban?:
"Mit tegyünk kedves utazók ha a százholdas pagonyban találjuk magunkat ami mellesleg úgy tűnik egy elvonó? Ingyenes tanfolyam..." - Pff... Ez nem igaz. Most mégis mit csináljak. Egy rózsaszín nem valami jól megrajzolt malac kevereg elő a fák közül.
- Hejj, Micimackó gondolkozik! Baj van! Halljátok baj van! - Némán nézek a kis rózsaszín izére. Nekem ez sok. Malackának úgy tűnik nem, mert nekem ugrik és rángatni kezdi a lábamat:
- Gyere má', hallod? Baj van! Érted? - Lesokkolva hagyom hogy berángasson az erdőbe ami egy zöld paca, úgy tűnik nem volt szükség fákra. Kijutunk egy tisztásra, melynek közepén egy sárga medve ücsörög egy fatönkön, Kovács János feliratú barlangja előtt. Ez nekem sok. Nagyon sok. Egész gyerekkoromban ezzel etettek? Most komolyan! A maci felnéz rám:
- Méz.- Most ezzel mit kezdjek? Óvatosan bólogatok. Megint megszólal:
- Méz. - Megköszörülöm a torkom:
- Aha, biztos.- Rámnéz:
- Méz. - Soha életemben nem vágytam rá ennyire, hogy kiszedjen innen. Malacka pattog:
- Hallood!? Segítsé' má' elvinni Bagolyhó' majd az kikúrálja. Elég hamar rádöbbenek, hogy nincs más lehetőségem, mint hogy egy dagadt rajzolt medvével a kezemben( aminek mellesleg nem kicsi súlya van és nem egyszerű hurcolni, tekintev hogy nem érhetek hozzá, ugyebár?) keresek egy baglyot, aki általában a nagymamájáról mesél vagy az éltről filozofál... Kétségbeesésemben felnyögök:
- Aaron! - Malacka azonnal kapcsol:
- Azt még nem kóstoltam.. Katit meg Srekket szívtam már, de Aaront még nem. Adjá' má' nekem is..- Ha Aaron már a kórházban van és most röhögve nézi szenvedésemet tuti kinyírom. Jut eszembe pont ő mondta: "- Még jól jövök neked egyszer ha a Micimackóba csöppensz!" Hát igen szükségem lenne rá. Nagyon.
2013. május 7., kedd
Újabb magyarázatok
Lucy behozta a limonádét, a kezembe nyomta majd kényelmesen elhelyezkedett. Megköszörülte a torkát. Erőltetetten komoly képet vágott, ami annyira nem illett vidám természetéhez, hogy már most nevetnem kellett.
- Köhömm.. Tehát, te nagyon is fontos vagy, és úgy tűnik tényleg nem tudsz róla. Tudod akire egy Vadász vadászik amúgy sem lehet akármilyen. Te pedig egy Utazó vagy., ami nagyon-nagyon ritka. Ráadásul nem is kicsit erős. Ha nem vigyáznék rád a Varázsvilág állatkertjében mutogatnának... Nugi ne vágj ilyen ijedt fejet csak viccelek! Mielőtt megkérdeznéd én Őrző vagyok. Mivel minden Utazónak csak egy őrzője van legalább annyira ritkaságszámba megyek mint te. Ne kérdezd mondom a képességeimet!:
Tudok olvasni gondolataidban. Csak a tiédben. Ja szerintem is szívás. Te mégis mennyit agyalsz a kémián mini Einstein? Hoppá fizikus volt? Bocsi! Ezenkívül fel tudom gyorsítani és minimálisan lelassítani az időt. Mázlid, hogy ébren voltam. Puha sötétség mi? Dean tényleg szemét állat, azzal nyerte meg a bizalmadat, hogy a magáénak mondta a képességemet. A kis köcsög... Ja bocsi, nem "D"-ről akartam beszélni. Hol is tartottam?- Nem voltam benne biztos, hogy sikerül félbeszakítanom, de azért megpróbáltam.
- Lucy! - Mázlim van mert levegőt vesz...- Elég bizarr dolog ez az egész. De miért vagyunk mi különlegesek? Pontosan milyen hely ez George Bush? Kik járnak ide? Miért olyan ritka az utazó képesség? - Huh. Vigyorogva néz rám.
- Mindent a maga idejében! Most arra a kérdésre vagyok csak hajlandó válaszolni, amit fel sem tettél. Miért csak most barátkoztam össze veled? Eddig nem fenyegetett komolyabb veszély, de tudtuk hogy el fog jönni a Vadász. Miattad túl erős a jó oldal. Ezt nem fogják annyiban hagyni. Ezért nem szóltam hozzád. Vicces olvasni a gondolataidban. Na, jó érthetetlenül beszélek. A lényeg: Így a Vadász nem ismerte az őrző személyét, ugyanis ha tudja rólam ki vagyok hamar eltesz láb alól. Világos? - Kicsit sok információ zúdult rám mindössze két perc alatt, ezért beleittam a limonádéba és feltettem az első kérdést ami eszembe jutott, bár az tény, hogy egyáltalán nem illett ide. :
- Gondolkodtál már rajta hogy tanárnak mész? - Pislogás nélkül meredt rám.
- Nem, miért?
- Csak mert lenyomtál egy töri leckét "avarázsvilágtörténetébő"l... És hát elég tanáros volt.. - Ha ez lehetséges még szélesebben mosolyog.
- Nyugi, ha kiszabadulsz innen jóval gyorsabban fogsz majd gyógyulni...
- Ne mondd hogy gyógyítani is tudsz!
- Nem valami jól, de te tökéletes alany leszel!- Meglököm a vállát, de vele nevetek. Láthatólag eszébe jut még valami.
- Jaa.. és mától a szobatársam vagy!
- Ezt meg hogyan intézted el? - "Titokzatosan" mosolyog ügyesen! - Kopogás hallatszik. A nővér jön be, tesz vesz aztán közli:
- Miss Lincoln, holnap elmehet és legközelebb jobban fontolja meg, hogy érdemes-e öngyilkosnak lenni egy fiú miatt! - Jó szándékból mondja, de felmegy bennem a pumpa. Lucy csúnyán néz rám, ezért inkább magamban tartom kitörni készülő mondandómat. Luc egészen addig marad, amíg gyakorlatilag szó szerint ki nem rángatják a kórteremből. Hirtelen émelygés vesz rajtam erőt, könnyek folynak végig az arcomon. Csak ezt ne! Most ne! Nincs itt Aaron. Védtelen vagyok. Utazás kezdődik.
- Köhömm.. Tehát, te nagyon is fontos vagy, és úgy tűnik tényleg nem tudsz róla. Tudod akire egy Vadász vadászik amúgy sem lehet akármilyen. Te pedig egy Utazó vagy., ami nagyon-nagyon ritka. Ráadásul nem is kicsit erős. Ha nem vigyáznék rád a Varázsvilág állatkertjében mutogatnának... Nugi ne vágj ilyen ijedt fejet csak viccelek! Mielőtt megkérdeznéd én Őrző vagyok. Mivel minden Utazónak csak egy őrzője van legalább annyira ritkaságszámba megyek mint te. Ne kérdezd mondom a képességeimet!:
Tudok olvasni gondolataidban. Csak a tiédben. Ja szerintem is szívás. Te mégis mennyit agyalsz a kémián mini Einstein? Hoppá fizikus volt? Bocsi! Ezenkívül fel tudom gyorsítani és minimálisan lelassítani az időt. Mázlid, hogy ébren voltam. Puha sötétség mi? Dean tényleg szemét állat, azzal nyerte meg a bizalmadat, hogy a magáénak mondta a képességemet. A kis köcsög... Ja bocsi, nem "D"-ről akartam beszélni. Hol is tartottam?- Nem voltam benne biztos, hogy sikerül félbeszakítanom, de azért megpróbáltam.
- Lucy! - Mázlim van mert levegőt vesz...- Elég bizarr dolog ez az egész. De miért vagyunk mi különlegesek? Pontosan milyen hely ez George Bush? Kik járnak ide? Miért olyan ritka az utazó képesség? - Huh. Vigyorogva néz rám.
- Mindent a maga idejében! Most arra a kérdésre vagyok csak hajlandó válaszolni, amit fel sem tettél. Miért csak most barátkoztam össze veled? Eddig nem fenyegetett komolyabb veszély, de tudtuk hogy el fog jönni a Vadász. Miattad túl erős a jó oldal. Ezt nem fogják annyiban hagyni. Ezért nem szóltam hozzád. Vicces olvasni a gondolataidban. Na, jó érthetetlenül beszélek. A lényeg: Így a Vadász nem ismerte az őrző személyét, ugyanis ha tudja rólam ki vagyok hamar eltesz láb alól. Világos? - Kicsit sok információ zúdult rám mindössze két perc alatt, ezért beleittam a limonádéba és feltettem az első kérdést ami eszembe jutott, bár az tény, hogy egyáltalán nem illett ide. :
- Gondolkodtál már rajta hogy tanárnak mész? - Pislogás nélkül meredt rám.
- Nem, miért?
- Csak mert lenyomtál egy töri leckét "avarázsvilágtörténetébő"l... És hát elég tanáros volt.. - Ha ez lehetséges még szélesebben mosolyog.
- Nyugi, ha kiszabadulsz innen jóval gyorsabban fogsz majd gyógyulni...
- Ne mondd hogy gyógyítani is tudsz!
- Nem valami jól, de te tökéletes alany leszel!- Meglököm a vállát, de vele nevetek. Láthatólag eszébe jut még valami.
- Jaa.. és mától a szobatársam vagy!
- Ezt meg hogyan intézted el? - "Titokzatosan" mosolyog ügyesen! - Kopogás hallatszik. A nővér jön be, tesz vesz aztán közli:
- Miss Lincoln, holnap elmehet és legközelebb jobban fontolja meg, hogy érdemes-e öngyilkosnak lenni egy fiú miatt! - Jó szándékból mondja, de felmegy bennem a pumpa. Lucy csúnyán néz rám, ezért inkább magamban tartom kitörni készülő mondandómat. Luc egészen addig marad, amíg gyakorlatilag szó szerint ki nem rángatják a kórteremből. Hirtelen émelygés vesz rajtam erőt, könnyek folynak végig az arcomon. Csak ezt ne! Most ne! Nincs itt Aaron. Védtelen vagyok. Utazás kezdődik.
2013. május 6., hétfő
Lucy
Mindent elmeséltem Aaronnak, aki most itt értetlenkedik. Ami rosszabb, az az hogy láthatóan nem hisz nekem. Kezdek begurulni.
- Mi értelme lenne hazudni?! Meséld már el nekem.- Valaki jöjjön be különben valószínűleg nyolc napon túl gyógyuló testi sérüléseket szerez.
- Mondjuk valamiért bepipultál Dean-re és most rá akarod bizonyítani az öngyilkossági kísérleted?- Semmi kétség teljesen meghülyült.
- Te nem vagy normális! Komolyan ilyennek ismersz?- Ez nem lehet.
- Hát bocs, de el tudom rólad képzelni...- Pislogás nélkül meredek rá. Ez nem Ar. :
- Mit csinált veled "D"?
- Semmit az égvilágon!-Lassan de biztosan érzem, hogy dühbe gurulok. A helyzetet Lucy menti meg azzal, hogy beviharzik a szobába.
- Amy, jól vagy? - Aggódik értem. Már csak ez hiányzott.
- Jobban nem is lehetnék...- Látom az arcán, úgy dönt inkább semmibe veszi szarkasztikus megjegyzésemet.
- Aaron, szerintem menned kéne! - A hangja folytott, de dühös. Suzanne barátnője engem véd? Hát ezek szerint vannak furább dolgok az életben a sajtos makaróninál.. ( Most komolyan azt hogyan képesek az emberek megenni?) Ar szó nélkül távozik. Ez fájt. Már úgy két perce csendben ülünk. Irritál a némaság, inkább megszólalok:
- Ki hiszi még azt, hogy magamat akartam kinyiffantani?- Lucy arca megrándul.
- Mindenki.- De jó! Ezek szerint rám szabadítanak egy dilidokit...
- Te is ugye? Csak sajnálsz. Figyelj jól vagyok, azért mert sajnálsz inkább ne ülj itt. - Fölvonja a szemöldökét.:
- Hiszek neked. Különben ki kéne békülnöd Aaronn-nal mert nélküle neked elég öhmm veszélyes... Mondjuk állj pozitívan a dolgokhoz. Végül is még élsz, s mivel egy Vadász üldözött ez nem kis teljesítmény... - Lucy mindenről tud. De kitől? :
- Egyáltalán ki vagy te? - Sóhajt. A George Bush nem teljesen olyan, mint amilyennek hiszed. Valamilyen szinten igazad van a diliházas elméleteddel... A legtöbb diáknak különleges képessége van. És hát, úgy tűnik te nem is tudod milyen fontos vagy..
- Fontos? Ki a fenének?! Nem válaszoltál a kérdésemre... - Úgy tűnik ma minden utamba kerülőt sértegetek...
- Bocsánat! - Elvigyorodik:
- Semmi gond! Nem vagy szomjas? Hozok egy limonádét, aztán mindent elmesélek...
- Mi értelme lenne hazudni?! Meséld már el nekem.- Valaki jöjjön be különben valószínűleg nyolc napon túl gyógyuló testi sérüléseket szerez.
- Mondjuk valamiért bepipultál Dean-re és most rá akarod bizonyítani az öngyilkossági kísérleted?- Semmi kétség teljesen meghülyült.
- Te nem vagy normális! Komolyan ilyennek ismersz?- Ez nem lehet.
- Hát bocs, de el tudom rólad képzelni...- Pislogás nélkül meredek rá. Ez nem Ar. :
- Mit csinált veled "D"?
- Semmit az égvilágon!-Lassan de biztosan érzem, hogy dühbe gurulok. A helyzetet Lucy menti meg azzal, hogy beviharzik a szobába.
- Amy, jól vagy? - Aggódik értem. Már csak ez hiányzott.
- Jobban nem is lehetnék...- Látom az arcán, úgy dönt inkább semmibe veszi szarkasztikus megjegyzésemet.
- Aaron, szerintem menned kéne! - A hangja folytott, de dühös. Suzanne barátnője engem véd? Hát ezek szerint vannak furább dolgok az életben a sajtos makaróninál.. ( Most komolyan azt hogyan képesek az emberek megenni?) Ar szó nélkül távozik. Ez fájt. Már úgy két perce csendben ülünk. Irritál a némaság, inkább megszólalok:
- Ki hiszi még azt, hogy magamat akartam kinyiffantani?- Lucy arca megrándul.
- Mindenki.- De jó! Ezek szerint rám szabadítanak egy dilidokit...
- Te is ugye? Csak sajnálsz. Figyelj jól vagyok, azért mert sajnálsz inkább ne ülj itt. - Fölvonja a szemöldökét.:
- Hiszek neked. Különben ki kéne békülnöd Aaronn-nal mert nélküle neked elég öhmm veszélyes... Mondjuk állj pozitívan a dolgokhoz. Végül is még élsz, s mivel egy Vadász üldözött ez nem kis teljesítmény... - Lucy mindenről tud. De kitől? :
- Egyáltalán ki vagy te? - Sóhajt. A George Bush nem teljesen olyan, mint amilyennek hiszed. Valamilyen szinten igazad van a diliházas elméleteddel... A legtöbb diáknak különleges képessége van. És hát, úgy tűnik te nem is tudod milyen fontos vagy..
- Fontos? Ki a fenének?! Nem válaszoltál a kérdésemre... - Úgy tűnik ma minden utamba kerülőt sértegetek...
- Bocsánat! - Elvigyorodik:
- Semmi gond! Nem vagy szomjas? Hozok egy limonádét, aztán mindent elmesélek...
2013. május 5., vasárnap
Suzanne-nek van szíve...
Most, itt ezen a kis fehér kórházi ágyról visszatekintve egy rossz álomnak tűnik az egész, de nem az volt. A kezem még mindig fájdalmas görcsbe rándul ha megpróbálom mozgatni. Valahogy azért elmondom mi történt:
Nem vagyok egy ijedős fajta, de akkor helyből legalább másfél métert ugrottam előre. Pillanatok alatt megfordultam és Dean nézett rám:
- Ilyen ijesztő vagyok?- Kinyújtotta felém a kezét. Néha ösztönösen csinálok dolgokat.. "D"- vel minden rendben volt. Ránézésre. Hátráltam. A szeme olyan furán villogott, mint a bolondoknak. Tökéletes arcát fura vigyor torzította el. :
-Hova mész Amy? - Reflexből vágódtam el a földön. A konyhakés pengéje végigszántotta a kezemet. Pár pillanatig bambán néztem a meleg folyadékot mely végigfolyt kezemen. Fájt. De a fájdalmat kiszorította a menekülési ösztön. Felrepültem, és olyan gyorsan száguldottam végig a folyosón, amilyen gyorsan csak tudtam. Hallottam a linóleumon csattanó léptek zaját mögöttem. Rádöbbentem, hogy esélyem sincs eljutni a kijáratig. Teljes erőmből nekirepültem a legközelebbi ablaknak, ami csörömpölve betört. A kezem annyira lüktetett, hogy az üveg szúrását nem is éreztem. Addig nem nyugodtam meg, míg lőtávolságon kívülre nem értem. A parkban megláttam a "Menő Lányok Ülését". Be kell vallanom, még soha nem örültem ennyire nekik. Kicsivel arrébb leszálltam és rohanva indultam feléjük. (Azokat az arcokat nem felejtem el amíg élek..) Amelie elájult, a slepp nagy része elrohant, mint aki zombit lát.( Elképzelhető, hogy úgy néztem ki, mint aki egy horror filmből szabadult..) Suzanne és egy lány maradt ott: Lucy. :
- Amy, mi a fene történt veled?- Suzanne enyhén sokkos állapotban volt. Azért jó tudni, hogy még ha nem is vagyok a szíve csücske halva nem akar látni.:
- D.. De..Dean me..megpr..megpróbált.. meg.. megöln...- itt elvágódtam. Hogy ezután mi történ azt Lucy-tól tudom: Susy elrohant telefonálni a mentőknek, Lucy pedig egy nyomókötéssel gyakorlatilag megmentette az életemet. ( Ezt az orvosok mondták ) Most pedig itt ülök és még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznom a történteket.
Kopogtatnak: Aaron lép be:
- Mi történt?
Nem vagyok egy ijedős fajta, de akkor helyből legalább másfél métert ugrottam előre. Pillanatok alatt megfordultam és Dean nézett rám:
- Ilyen ijesztő vagyok?- Kinyújtotta felém a kezét. Néha ösztönösen csinálok dolgokat.. "D"- vel minden rendben volt. Ránézésre. Hátráltam. A szeme olyan furán villogott, mint a bolondoknak. Tökéletes arcát fura vigyor torzította el. :
-Hova mész Amy? - Reflexből vágódtam el a földön. A konyhakés pengéje végigszántotta a kezemet. Pár pillanatig bambán néztem a meleg folyadékot mely végigfolyt kezemen. Fájt. De a fájdalmat kiszorította a menekülési ösztön. Felrepültem, és olyan gyorsan száguldottam végig a folyosón, amilyen gyorsan csak tudtam. Hallottam a linóleumon csattanó léptek zaját mögöttem. Rádöbbentem, hogy esélyem sincs eljutni a kijáratig. Teljes erőmből nekirepültem a legközelebbi ablaknak, ami csörömpölve betört. A kezem annyira lüktetett, hogy az üveg szúrását nem is éreztem. Addig nem nyugodtam meg, míg lőtávolságon kívülre nem értem. A parkban megláttam a "Menő Lányok Ülését". Be kell vallanom, még soha nem örültem ennyire nekik. Kicsivel arrébb leszálltam és rohanva indultam feléjük. (Azokat az arcokat nem felejtem el amíg élek..) Amelie elájult, a slepp nagy része elrohant, mint aki zombit lát.( Elképzelhető, hogy úgy néztem ki, mint aki egy horror filmből szabadult..) Suzanne és egy lány maradt ott: Lucy. :
- Amy, mi a fene történt veled?- Suzanne enyhén sokkos állapotban volt. Azért jó tudni, hogy még ha nem is vagyok a szíve csücske halva nem akar látni.:
- D.. De..Dean me..megpr..megpróbált.. meg.. megöln...- itt elvágódtam. Hogy ezután mi történ azt Lucy-tól tudom: Susy elrohant telefonálni a mentőknek, Lucy pedig egy nyomókötéssel gyakorlatilag megmentette az életemet. ( Ezt az orvosok mondták ) Most pedig itt ülök és még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznom a történteket.
Kopogtatnak: Aaron lép be:
- Mi történt?
2013. május 3., péntek
A kémialabor
A védőnő lépett be.:
- Látom elmúlt a gyógyszerek hatása. Nem tudom mi bajod volt, de elég rendesen megizzasztottál minket. Most pedig nyomás a büntető munkára!- Na jó, ezt biztosan nem mondja komolyan. Most ültem fel... Úgy néz rám mint egy darab húsra ezért feltápászkodom.
- Megtudhatnám hova kell mennem?- Csak ne Hisztérikához! Abba valószínűleg beledöglenék...
- A kémialaborba. Még mindig itt vagy?- Milyen kedves a védőnőnk pff.. Szó nélkül kimegyek az ajtón.:
- Köszönni ki fog?- A nénikéd térde kalácsa! Még én vagyok a rossz?
- Viszontlátásra!- Végigmegyek a folyóson. Miután elkanyarodok kitárom az első ablakot. Hálás vagyok Will-nek ( Tudod a kémiatanár...), de ennyivel nem ússza meg. Könnyedén kiröppenek az ablakon. Hűvös kora esti levegő simogatja az arcom. Nem tudom megállni, teszek egy kis kört. Lassan már el is felejtettem milyen jó érzés. Többet kéne repülnöm...
A labor előtti párkányra huppanok, vigyorogva nézem, ahogy Will klórgáz előállításához szükséges anyagokat pakolja egy asztalra. Bekopogok. Nagyjából egy métert ugrik úgy megijed. Aztán iderohan az ablakhoz:
- Amy, mi a fenét csinálsz?- Na legalább megdöbbent egy picit.
- Laborsegéd vagyok! Idesétáltam... Szép a kilátás.- Pislogás nélkül mered rám.:
- Ki akarod nyírni magad?
- Eszem ágában sincs!- Az asztalra nézek:
- Úgy tűnik te megteszed helyettem...- A fejéhez kap:
- A klórgáz!
- Ühüm..- Úgy döntök befejezem a szivatást, és segítek megfékezni a zöldes füstöt. Amikor már nem vagyunk életveszélyben rávigyorgok.:
- Hogyan érted el hogy ide küldjenek?- Fel sem néz csak felém dob egy szivacsot. Fél kézzel elkapom:
- Nem talált! Na tényleg!? - Sóhajtva néz rám:
- Maradjunk abban, hogy nehezen, okés? - Bólintok:
- Mikor van vége a műszaknak? - A fejét csóválja:
-Takarítsd el a még használható állapotban lévő lombikokat, aztán mehetsz! - Fél óra lombikpucolás után szabadulok. A szobám előtt állok és azzal a nyamvadt kulccsal babrálok ami szokás szerint nem akar belemenni a zárba, amikor két kéz ragadja meg a vállamat...
- Látom elmúlt a gyógyszerek hatása. Nem tudom mi bajod volt, de elég rendesen megizzasztottál minket. Most pedig nyomás a büntető munkára!- Na jó, ezt biztosan nem mondja komolyan. Most ültem fel... Úgy néz rám mint egy darab húsra ezért feltápászkodom.
- Megtudhatnám hova kell mennem?- Csak ne Hisztérikához! Abba valószínűleg beledöglenék...
- A kémialaborba. Még mindig itt vagy?- Milyen kedves a védőnőnk pff.. Szó nélkül kimegyek az ajtón.:
- Köszönni ki fog?- A nénikéd térde kalácsa! Még én vagyok a rossz?
- Viszontlátásra!- Végigmegyek a folyóson. Miután elkanyarodok kitárom az első ablakot. Hálás vagyok Will-nek ( Tudod a kémiatanár...), de ennyivel nem ússza meg. Könnyedén kiröppenek az ablakon. Hűvös kora esti levegő simogatja az arcom. Nem tudom megállni, teszek egy kis kört. Lassan már el is felejtettem milyen jó érzés. Többet kéne repülnöm...
A labor előtti párkányra huppanok, vigyorogva nézem, ahogy Will klórgáz előállításához szükséges anyagokat pakolja egy asztalra. Bekopogok. Nagyjából egy métert ugrik úgy megijed. Aztán iderohan az ablakhoz:
- Amy, mi a fenét csinálsz?- Na legalább megdöbbent egy picit.
- Laborsegéd vagyok! Idesétáltam... Szép a kilátás.- Pislogás nélkül mered rám.:
- Ki akarod nyírni magad?
- Eszem ágában sincs!- Az asztalra nézek:
- Úgy tűnik te megteszed helyettem...- A fejéhez kap:
- A klórgáz!
- Ühüm..- Úgy döntök befejezem a szivatást, és segítek megfékezni a zöldes füstöt. Amikor már nem vagyunk életveszélyben rávigyorgok.:
- Hogyan érted el hogy ide küldjenek?- Fel sem néz csak felém dob egy szivacsot. Fél kézzel elkapom:
- Nem talált! Na tényleg!? - Sóhajtva néz rám:
- Maradjunk abban, hogy nehezen, okés? - Bólintok:
- Mikor van vége a műszaknak? - A fejét csóválja:
-Takarítsd el a még használható állapotban lévő lombikokat, aztán mehetsz! - Fél óra lombikpucolás után szabadulok. A szobám előtt állok és azzal a nyamvadt kulccsal babrálok ami szokás szerint nem akar belemenni a zárba, amikor két kéz ragadja meg a vállamat...
2013. május 2., csütörtök
Magyarázatok
Hirtelen rádöbbenek, hogy ennek a dolognak nem tudom milyen lesz a kimenetele...( a suliban a lógást elég komolyan büntetik...) Ezért most elmagyarázok néhány dolgot ami, esetleg nem volt elbeszéléseim során teljesen érthető.
Az biztosan érdekel, hogy Aaron honnan tudja, hogy bajban vagyok az utazásaim során: Röviden: Ha hozzám ér amikor utazom, látja amit én. Ez elég bizarr, de erre nem tudok mit mondani.
A szárnyaim. Hátrapillantok, most is vidáman lengedeznek mögöttem. Hopplá tényleg! Egész jó menekülési útvonalat biztosítanak...
De nem erről akartam filózni. Ar-ral van egy elméletünk a szárnyaim megjelenésére (Rengeted volt de a legkevésbé eszementet írom le): - Valószínűleg a sokkhatás miatt jöhettek elő. Jobb ötletünk nincs.. (Vagyis az elég idióta ötlet, hogy megbűvölt egy varázstündér/csillámpóni(?) ...) Igazából abban maradtunk, hogy bármi is történt, számomra elég praktikus-...
Közeledünk az irodához. A Tízcentis Sarkak vészjóslóan kopognak mögöttünk. Megállunk az ajtó előtt. A vaskos tölgyfa jó hangszigetelő lehet ha nem hallatszik be Hisztérika tankszerű járása.. Határozottan bekopog, majd benyit és maga előtt beterel minket. Az igazgatónő kérdőn néz fel munkájából. Érzem, hogy rosszullét kerít hatalmába, ami végül is érthető mivel lassan egy napja nem ettem. A bútorok vad táncba kezdenek, a piros plüssfotelről az jut eszembe, hogy le akartam hányni. De nem érné meg, olyan mesze van! Minden elsötétül. Újra körbevesz az ismerős puha feketeség. A gyengélkedőn térek magamhoz...
Az biztosan érdekel, hogy Aaron honnan tudja, hogy bajban vagyok az utazásaim során: Röviden: Ha hozzám ér amikor utazom, látja amit én. Ez elég bizarr, de erre nem tudok mit mondani.
A szárnyaim. Hátrapillantok, most is vidáman lengedeznek mögöttem. Hopplá tényleg! Egész jó menekülési útvonalat biztosítanak...
De nem erről akartam filózni. Ar-ral van egy elméletünk a szárnyaim megjelenésére (Rengeted volt de a legkevésbé eszementet írom le): - Valószínűleg a sokkhatás miatt jöhettek elő. Jobb ötletünk nincs.. (Vagyis az elég idióta ötlet, hogy megbűvölt egy varázstündér/csillámpóni(?) ...) Igazából abban maradtunk, hogy bármi is történt, számomra elég praktikus-...
Közeledünk az irodához. A Tízcentis Sarkak vészjóslóan kopognak mögöttünk. Megállunk az ajtó előtt. A vaskos tölgyfa jó hangszigetelő lehet ha nem hallatszik be Hisztérika tankszerű járása.. Határozottan bekopog, majd benyit és maga előtt beterel minket. Az igazgatónő kérdőn néz fel munkájából. Érzem, hogy rosszullét kerít hatalmába, ami végül is érthető mivel lassan egy napja nem ettem. A bútorok vad táncba kezdenek, a piros plüssfotelről az jut eszembe, hogy le akartam hányni. De nem érné meg, olyan mesze van! Minden elsötétül. Újra körbevesz az ismerős puha feketeség. A gyengélkedőn térek magamhoz...
2013. május 1., szerda
Hisztérika
A fa tövében kellemes árnyék van. Aaronnak dőlök, érzem, hogy szép lassan lecsukódik a szemem. Arra ébredek fel Ar megcsókol.
- Nem utaztam.- Motyogom félálomban.
- Tudom, de egyszerűen nem ébredsz föl és Hisztérika ki fog minket nyiffantani!- Megdörzsölöm a szememet és felülök. Na de jó... Nyelvtan óra. Szörnyű.. Az épületből már hallatszik a csengő. Erre végképp felébredek, s egy cifra káromkodás kíséretében, együtt rohanunk órára. A teremajtó előtt fújtatva megállunk. Ms. Earsaw jellegzetes hangja hallatszik ki a teremből :
- Hol van Amelie Linconl, és Aaron McArthur? - Egymásra nézünk. Pff.. Ő szólal meg:
- Gyorsan találj ki valami jó mesét! - Ilyenkor egyáltalán nem fog az agyam. Be akar nyitni, de a kezére csapok. Aztán amennyire csak tudok elsápadok. :
- Mehet suttogom. Órára siettél, most találkoztál velem a takarítószertárba hánytam.- Fölvonja a szemöldökét.
-Miért pont oda?- Sóhajtok. Hogy lehet ilyen értetlen valaki.
- Mert ott biztosan nem töltötte senki a szünetet, tehát nem mondhatják, hogy tényleg nem voltam-e ott..- Bólint, azután bekopog. Hisztérika tűsarkai közelednek. Hát igen. Tényleg rosszul vagyok...
- Öhm.. Mr.McArthur, mi történt?- Aaron előadja a mesét. Eddig minden rendben. A tanárnő végighallgatja, majd fölvonja a szemöldökét. Baj van.
- Ezt higgyem is el maguknak?! Az igazgatói iroda arra van!- Még hogy én vagyok a boszorkány! Szerintem ő röpköd a seprűkön. Azért mentem a menthetőt.. Kidobom a taccsot a lába elé. Fagyosan szólal meg:
- Gratulálok az alakításához Miss Lincoln! - Ar az igazgatói felé támogat. Mrs.Earsaw mögöttünk jön. Jó, ő nem veszi be, de a diri érzékenyebb... Talán ha leokádom a plüssfotelt, már nem fog annyira bízni Hisztérikában...
- Nem utaztam.- Motyogom félálomban.
- Tudom, de egyszerűen nem ébredsz föl és Hisztérika ki fog minket nyiffantani!- Megdörzsölöm a szememet és felülök. Na de jó... Nyelvtan óra. Szörnyű.. Az épületből már hallatszik a csengő. Erre végképp felébredek, s egy cifra káromkodás kíséretében, együtt rohanunk órára. A teremajtó előtt fújtatva megállunk. Ms. Earsaw jellegzetes hangja hallatszik ki a teremből :
- Hol van Amelie Linconl, és Aaron McArthur? - Egymásra nézünk. Pff.. Ő szólal meg:
- Gyorsan találj ki valami jó mesét! - Ilyenkor egyáltalán nem fog az agyam. Be akar nyitni, de a kezére csapok. Aztán amennyire csak tudok elsápadok. :
- Mehet suttogom. Órára siettél, most találkoztál velem a takarítószertárba hánytam.- Fölvonja a szemöldökét.
-Miért pont oda?- Sóhajtok. Hogy lehet ilyen értetlen valaki.
- Mert ott biztosan nem töltötte senki a szünetet, tehát nem mondhatják, hogy tényleg nem voltam-e ott..- Bólint, azután bekopog. Hisztérika tűsarkai közelednek. Hát igen. Tényleg rosszul vagyok...
- Öhm.. Mr.McArthur, mi történt?- Aaron előadja a mesét. Eddig minden rendben. A tanárnő végighallgatja, majd fölvonja a szemöldökét. Baj van.
- Ezt higgyem is el maguknak?! Az igazgatói iroda arra van!- Még hogy én vagyok a boszorkány! Szerintem ő röpköd a seprűkön. Azért mentem a menthetőt.. Kidobom a taccsot a lába elé. Fagyosan szólal meg:
- Gratulálok az alakításához Miss Lincoln! - Ar az igazgatói felé támogat. Mrs.Earsaw mögöttünk jön. Jó, ő nem veszi be, de a diri érzékenyebb... Talán ha leokádom a plüssfotelt, már nem fog annyira bízni Hisztérikában...
2013. április 30., kedd
Mrs. English
Mérgesen nézek Dean-re. Úgy döntök inkább rá sem nézek. ( Most komolyan! Mintha ediig nem lett volna elég bajom a "menőkkel". A véleményük nem érdekel, de a belőlük áradó magas fokú sötétség, egyszerűen irritál.) A kezemre hajtom a fejemet, szép lassan álomba merülök. Távolról sipító hangot hallok:
- Miss Lincoln, azonnal a táblához! - Cinikus félmosolyra húzom a számat. Most komolyan, jobban beszélek franciául, mint Mrs. English ( még a neve is!.... Na mind egy. ) Kicaplatok a táblához. Kezembe nyomja a krétát ( Lehet, hogy "szuper" suli, de ragaszkodnak a krétához.) Újra felteszi a kérdést. Sóhajtava tökéletesen kidolgozom neki. Az itteni a követelmények a nem is mondom inkább hol vannak. A tanárnő összeszorítja a száját, és beír egy ötöst. ( Papi / anya apukája/ francia. Igazából nyolc éves koromig velük éltem, a franciát jobban anyanyelvemnek tekintem, mint az angolt.)
- Legközelebb ajánlom, hogy figyelj órán!- mégis mi a fenének? Pff. Udvariasnak lenni Amy!
- Igenis, Mrs. English !
- Leülhetek?- kimérten bólint. Ettől nem lesz jobb tanár. Engem mondjuk nem izgat. Három helyről megkapom, hogy "stréber", miközben a padom (hoppá, "D" meghalsz, padunk..) felé közeledek. Szenvtelenül leülök a helyemre, és az óra további részében minden kérdésére még az előtt válaszolok, hogy sikerülne befejeznie. Végül is ő akarta. Ahogy megszólal a csengő kiviharzok a teremből, csak Göcsört mellett lassítok. Aaron úgy két perccel később jelenik meg. Vigyorogva megszólal:
- Malacka( Mrs. English, mivel olyan idiótán mondja mindig, hogy "Oui") gazdagodott néhány ősz hajszállal!- Elmosolyodom:
- Ő akarta. Nem?- A fejét csóválja. Nekem pedig eszembe jut, hogy miért hívtam:
- Mégis, miért nem mondtad meg Dean-nek ,hogy ne merészeljen mellém ülni?!
- Mondtam...- furán néz rám, ilyet ő nem szokott. Úgy döntök inkább nem akarom tudni. Leül a fa mögé, az árnyékba. Kinyújtja felém a kezét.
- Ellógjuk a bioszt? - A bélcsatornák következnek... Szó nélkül rábólintok, és hagyom, hogy lehúzzon maga mellé a földre.
- Miss Lincoln, azonnal a táblához! - Cinikus félmosolyra húzom a számat. Most komolyan, jobban beszélek franciául, mint Mrs. English ( még a neve is!.... Na mind egy. ) Kicaplatok a táblához. Kezembe nyomja a krétát ( Lehet, hogy "szuper" suli, de ragaszkodnak a krétához.) Újra felteszi a kérdést. Sóhajtava tökéletesen kidolgozom neki. Az itteni a követelmények a nem is mondom inkább hol vannak. A tanárnő összeszorítja a száját, és beír egy ötöst. ( Papi / anya apukája/ francia. Igazából nyolc éves koromig velük éltem, a franciát jobban anyanyelvemnek tekintem, mint az angolt.)
- Legközelebb ajánlom, hogy figyelj órán!- mégis mi a fenének? Pff. Udvariasnak lenni Amy!
- Igenis, Mrs. English !
- Leülhetek?- kimérten bólint. Ettől nem lesz jobb tanár. Engem mondjuk nem izgat. Három helyről megkapom, hogy "stréber", miközben a padom (hoppá, "D" meghalsz, padunk..) felé közeledek. Szenvtelenül leülök a helyemre, és az óra további részében minden kérdésére még az előtt válaszolok, hogy sikerülne befejeznie. Végül is ő akarta. Ahogy megszólal a csengő kiviharzok a teremből, csak Göcsört mellett lassítok. Aaron úgy két perccel később jelenik meg. Vigyorogva megszólal:
- Malacka( Mrs. English, mivel olyan idiótán mondja mindig, hogy "Oui") gazdagodott néhány ősz hajszállal!- Elmosolyodom:
- Ő akarta. Nem?- A fejét csóválja. Nekem pedig eszembe jut, hogy miért hívtam:
- Mégis, miért nem mondtad meg Dean-nek ,hogy ne merészeljen mellém ülni?!
- Mondtam...- furán néz rám, ilyet ő nem szokott. Úgy döntök inkább nem akarom tudni. Leül a fa mögé, az árnyékba. Kinyújtja felém a kezét.
- Ellógjuk a bioszt? - A bélcsatornák következnek... Szó nélkül rábólintok, és hagyom, hogy lehúzzon maga mellé a földre.
2013. április 29., hétfő
Az "öngyilkos jelölt"
Reggel kissé megviselve jelenek meg franciaórán. Reggel annyi luxust engedtem meg magamnak, hogy kifésültem kócos loboncomat. Nem érdekel, hogy nézek ki. A menő lányok, már felvették " harcállásukat". ( Mivel új gyerek jön, aki történetes fiú, az osztályban van két üres pad, ilyenkor szétülnek és az "Új"nak választania kell. Ha nem kedvükre való visszaülnek egymás mellé és rá sem néznek. Itt a George Bush-ban az első benyomás alapján töltöd el /vagy inkább le/ az éveidet. ) Még el sem kezdődött az óra, de már megkapom az első "poént":
-Buhhhh!! Na mi van? Nem mászol fel a plafonra?- A szemem sarkából látom, hogy Aaron keze ökölbe szorul. Bennem is rendesen felment a pumpa. Végigfut rajtam a méreg és tudom, hogy nagy hülyeséget csinálok, de már mindegy. Pillanatok felrepülök a plafonra és affektálva nyávogom:
- Juj, de megijedtem! Mindjárt elájulok!- A másodperc törtrésze alatt lent termek. Nem vagyok veszélyeztetve. Fel sem bírják fogni mi történt. Az ajtón belép Mrs. Stevenson és csendre int minket. Elkezdi bemutatni Deant. Előhúzom a padomból az Üvöltő Szelek egyik agyonolvasott példányát. ( Igaz a sulis könyvtár nagyon nagy, de gyakorlatilag csak én és még néhány "nyomi" látogatjuk. Viszont csak négy könyv van ami az enyém, ezért ezeket nagy becsben tartom, az Üvöltő szelek is közéjük tartozik...) A diri felemeli a hangját, tehát valami "fontosat" mond. Legyen neki gyereknap. Felpillantok, a tekintetem "D"-ével találkozik. Remélem Ar elmagyarázta neki, hogy mellém ülni felér egy öngyilkossági kísérlettel..
Igazgatónőnk befejezi a szövegét, és megkérdezi az osztályt, hogy hova ülhet az ő szavaival élve a "kis édes". Na, jó őszintén sajnálom Deant, de Chaty /Üvöltő Szelek, ha valaki annyira műveletlen hogy nem tudná../hisztizik és ez most jobban érdekel. Hallom, hogy valaki hozzám beszél:
- Ameli Lincoln! Tehát felteszem újra a kérdést! Hajlandó vagy segíteni Mr. Thompson-nak az órákon és körbevezetnéd iskolánkban? - Mély levegőt veszek. A lehető legudvariassabban kinyögöm :
- Igen. - Dean kényelmesen lepakol mellém. Papírrepülőt dobok Aaronnak "A macskák énekelnek"! Vigyorogva néz rám.
-Buhhhh!! Na mi van? Nem mászol fel a plafonra?- A szemem sarkából látom, hogy Aaron keze ökölbe szorul. Bennem is rendesen felment a pumpa. Végigfut rajtam a méreg és tudom, hogy nagy hülyeséget csinálok, de már mindegy. Pillanatok felrepülök a plafonra és affektálva nyávogom:
- Juj, de megijedtem! Mindjárt elájulok!- A másodperc törtrésze alatt lent termek. Nem vagyok veszélyeztetve. Fel sem bírják fogni mi történt. Az ajtón belép Mrs. Stevenson és csendre int minket. Elkezdi bemutatni Deant. Előhúzom a padomból az Üvöltő Szelek egyik agyonolvasott példányát. ( Igaz a sulis könyvtár nagyon nagy, de gyakorlatilag csak én és még néhány "nyomi" látogatjuk. Viszont csak négy könyv van ami az enyém, ezért ezeket nagy becsben tartom, az Üvöltő szelek is közéjük tartozik...) A diri felemeli a hangját, tehát valami "fontosat" mond. Legyen neki gyereknap. Felpillantok, a tekintetem "D"-ével találkozik. Remélem Ar elmagyarázta neki, hogy mellém ülni felér egy öngyilkossági kísérlettel..
Igazgatónőnk befejezi a szövegét, és megkérdezi az osztályt, hogy hova ülhet az ő szavaival élve a "kis édes". Na, jó őszintén sajnálom Deant, de Chaty /Üvöltő Szelek, ha valaki annyira műveletlen hogy nem tudná../hisztizik és ez most jobban érdekel. Hallom, hogy valaki hozzám beszél:
- Ameli Lincoln! Tehát felteszem újra a kérdést! Hajlandó vagy segíteni Mr. Thompson-nak az órákon és körbevezetnéd iskolánkban? - Mély levegőt veszek. A lehető legudvariassabban kinyögöm :
- Igen. - Dean kényelmesen lepakol mellém. Papírrepülőt dobok Aaronnak "A macskák énekelnek"! Vigyorogva néz rám.
Hova tűnnek a seprűk, a szertárból?
Az ajtóban három ( számomra baljóslatú alak ) áll : Suzanne, Amelie ( Igen nagyon irritáló, hogy ugyanúgy hívnak minket... Pff.) És Mrs. Stevenson . A testes igazgatónő elfoglalja az ajtó háromnegyed részét. " Aggódva" és affektálva szólal meg:
- Miss Lincoln, jól van? - Nem tudom mi van velem, de most még minimális udvariasságra sem vagyok képes. Az adrenalin még mindig áramlik ereiben, amit jelen esetben a minél meggyőzőbb alakítás érdekében használok:
- Mrs. Stevenson, valami baj van? - Tényleg kezdek álmos lenni.. Sebaj, valószínűleg a franciaóra bánja.
- Kedvesem, elég mélyen alszol, fél órája dörömbölünk. Miért támasztottad ki egy székkel az ajtót?-A fenébe! Észrevette! Úgy tűnik nem tettem elég messzire. Most csak abban tudok reménykedni, hogy nem kapcsol lámpát, és nem néz be ágyam alá.
- Kicsit paranoiás vagyok hölgyem. És bármily meglepő álmos is...- Na de jó! Holnap az egész suli ezen fog csámcsogni. Végül is még mindig jobb mintha az menne: "Te hallottad, hogy Amy Lincoln csak úgy fogja magát és kirepül az ablakon? Biztos a takarítószertárból lopja a seprűt!" vagy " Valahogyan kiszökött ahhoz az Aaron gyerekhez.. - Hát igen, egyértelműen a legjobb még a paranoia.
A diri összehúzott szemmel mérget:
- Rendben van, jóéjszakát! Szeretne holnap beszélni a phciológussal?- Na nem. Dilidokit azt nem. Mindennek van határa!
- Köszönöm, hölygyem nincsen rá szükségem.- Bólint, és kivonulnak a szobából. Hullafáradtan dőlök az ágyba, azonnal elnyom az álom.
- Miss Lincoln, jól van? - Nem tudom mi van velem, de most még minimális udvariasságra sem vagyok képes. Az adrenalin még mindig áramlik ereiben, amit jelen esetben a minél meggyőzőbb alakítás érdekében használok:
- Mrs. Stevenson, valami baj van? - Tényleg kezdek álmos lenni.. Sebaj, valószínűleg a franciaóra bánja.
- Kedvesem, elég mélyen alszol, fél órája dörömbölünk. Miért támasztottad ki egy székkel az ajtót?-A fenébe! Észrevette! Úgy tűnik nem tettem elég messzire. Most csak abban tudok reménykedni, hogy nem kapcsol lámpát, és nem néz be ágyam alá.
- Kicsit paranoiás vagyok hölgyem. És bármily meglepő álmos is...- Na de jó! Holnap az egész suli ezen fog csámcsogni. Végül is még mindig jobb mintha az menne: "Te hallottad, hogy Amy Lincoln csak úgy fogja magát és kirepül az ablakon? Biztos a takarítószertárból lopja a seprűt!" vagy " Valahogyan kiszökött ahhoz az Aaron gyerekhez.. - Hát igen, egyértelműen a legjobb még a paranoia.
A diri összehúzott szemmel mérget:
- Rendben van, jóéjszakát! Szeretne holnap beszélni a phciológussal?- Na nem. Dilidokit azt nem. Mindennek van határa!
- Köszönöm, hölygyem nincsen rá szükségem.- Bólint, és kivonulnak a szobából. Hullafáradtan dőlök az ágyba, azonnal elnyom az álom.
"Manci néni macskája"
Az elmosódott foltok szép lassan képpé állnak össze. Körülnézek. Egy bálteremben állok. Na köszönöm, most ebből jöjjek rá, hogy hol vagyok? Annyi bálos mesét írtak. A fejemet forgatom, hátha észreveszek valami érdekeset.A nők különböző ruhakölteményekben illegetik magukat. Ettől nem lettem okosabb. Dulakodást hallok a hátam mögött, az utolsó pillanatban vetem földre magamat, egy láncfűrész (?) repül át a fejem felett, és beleáll a falba. Na de jó. Valami modern horrorba csöppentem. Hogyan lehet hogy nem ismerem? Elég valószínű, hogy ez csak egyik embertársam elmebeteg elméje. Viszont amikor meglátom a "Láncfűrész-hajigálót" már kicsit sincs kedvem itt maradni. Úgy tűnik Aaron olvas a gondolataimban, mert a színek összefolynak előttem és egy kék ágytakarón találom magamat.
Mindkét fiú aggodalmasan fölém hajol. Dean szólal meg:
- Amy, ha elég jól vagy vissza kéne menned a szobádba.. Hajnali öt óra.- Most ugye ugrat? Ennyi idő nem telhetett el. A fegyver emléke még túl élénken él bennem, most nem tudom elviselni az ugratást.:
- Hülyéskedj, a Manci néni kismacskájával "D"! - Sóhajt egyet és az orrom alá nyom egy órát. Nem hazudik. Picit fáradt de poénosnak gondolja magát, mert miközben leugrom az ágyról és az ablakhoz sétálok, utánam szól:
- Hol lakik Manci néni? Szeretem a macskákat...- Meglebegtetem a szárnyaimat és felröppenek az ablakpárkányra. A vállam felett visszanézek Aar-ra:
- Miért is énekeltek a macskák?-kérdezem. Szó nélkül Dean-re mutat. Bólintok. ( Tehát, Dean-t akarta nekem bemutatni. Eddig úgy tudtam nincs szobatársa, ezek szerint "D" az új fiú. Én pedig előbb megismertem őt, mint a "nagymenők".. Amelie ki fog nyírni.) Kiröppenek, az ég már halvány rózsaszín. Sietve repülök a szobám ablakához. Besurranok és becsukom magam mögött. Csak most veszem észre, hogy többen verik az ajtót. Nyelek egyet. Pillanatok alatt pizsamát veszek, összetúrom az ágyamat, a fél paplant magam után húzva indulok az ajtóm felé. Észbe kapok és összegubancolom a hajam. Kinyitom az ajtót:
- Mi az? Ég a ház?
Mindkét fiú aggodalmasan fölém hajol. Dean szólal meg:
- Amy, ha elég jól vagy vissza kéne menned a szobádba.. Hajnali öt óra.- Most ugye ugrat? Ennyi idő nem telhetett el. A fegyver emléke még túl élénken él bennem, most nem tudom elviselni az ugratást.:
- Hülyéskedj, a Manci néni kismacskájával "D"! - Sóhajt egyet és az orrom alá nyom egy órát. Nem hazudik. Picit fáradt de poénosnak gondolja magát, mert miközben leugrom az ágyról és az ablakhoz sétálok, utánam szól:
- Hol lakik Manci néni? Szeretem a macskákat...- Meglebegtetem a szárnyaimat és felröppenek az ablakpárkányra. A vállam felett visszanézek Aar-ra:
- Miért is énekeltek a macskák?-kérdezem. Szó nélkül Dean-re mutat. Bólintok. ( Tehát, Dean-t akarta nekem bemutatni. Eddig úgy tudtam nincs szobatársa, ezek szerint "D" az új fiú. Én pedig előbb megismertem őt, mint a "nagymenők".. Amelie ki fog nyírni.) Kiröppenek, az ég már halvány rózsaszín. Sietve repülök a szobám ablakához. Besurranok és becsukom magam mögött. Csak most veszem észre, hogy többen verik az ajtót. Nyelek egyet. Pillanatok alatt pizsamát veszek, összetúrom az ágyamat, a fél paplant magam után húzva indulok az ajtóm felé. Észbe kapok és összegubancolom a hajam. Kinyitom az ajtót:
- Mi az? Ég a ház?
2013. április 28., vasárnap
"Babapiskótás Paradicsomtorta"
Aaron most már nagyon is fiúsan szitkozódik. Röhögök rajta. Jólesik visszaadni a piszkálódásokat... Nem rossz indulatból, de akkor is vicces, hogy most nem én függök tőle, hanem ő tőlem.
- Amy a rohadt életbe is! Tegyél már le!- Elvigyorodom. Ezt nem nyeri meg olyan könnyen.:
- Jelszó?
- TE-GYÉL-LE!!!
- Téves. - Úgy tűnik kezdi biztonságban érezni magát mert szorosan átkarol és belemegy a játékba. :
- Csipkerózsika?
- Téves.
- A konyhás néni ősz hajszála, ami egyszer a spagettimben volt?
- Te beteg vagy! Különben: Téves
- Tudod mit? Beszélj amit akarsz, és ha sikerül elhallgattatnom téged, akkor leteszel.- Oké, kihívás elfogadva.:
- A periódusos rendszerben a a főcsoport azt mutatja meg hogy mennyi vegyértékelektronja van az adott at...- szájon csókol. Eltolom magamtól.
- Héj, ez így nem ér!- Háborodom fel. Magabiztosan vigyorog:
- Nekem mindegy Amelie, nyertem.( Nagyon jól tudja, hogy utálom ha ateljes nevem szólítanak...) Tehát tegyél le.- Mérgesen nézek rá, csigalassúsággal ereszkedni kezdek, végül duzzogva megszólalok:
- Különben a jelszó Babapiskótás Paradicsomtorta volt..- Röhög.
- Hány évig is akartál fogva tartani a saját szobám plafonján?- Kinyújtom rá a nyelvem, és egy huppanással földet érek. Hirtelen mély szomorúság kerít magába. Az arcomon könnyek folynak végig. Az Utazás kezdődik.
- Amy a rohadt életbe is! Tegyél már le!- Elvigyorodom. Ezt nem nyeri meg olyan könnyen.:
- Jelszó?
- TE-GYÉL-LE!!!
- Téves. - Úgy tűnik kezdi biztonságban érezni magát mert szorosan átkarol és belemegy a játékba. :
- Csipkerózsika?
- Téves.
- A konyhás néni ősz hajszála, ami egyszer a spagettimben volt?
- Te beteg vagy! Különben: Téves
- Tudod mit? Beszélj amit akarsz, és ha sikerül elhallgattatnom téged, akkor leteszel.- Oké, kihívás elfogadva.:
- A periódusos rendszerben a a főcsoport azt mutatja meg hogy mennyi vegyértékelektronja van az adott at...- szájon csókol. Eltolom magamtól.
- Héj, ez így nem ér!- Háborodom fel. Magabiztosan vigyorog:
- Nekem mindegy Amelie, nyertem.( Nagyon jól tudja, hogy utálom ha ateljes nevem szólítanak...) Tehát tegyél le.- Mérgesen nézek rá, csigalassúsággal ereszkedni kezdek, végül duzzogva megszólalok:
- Különben a jelszó Babapiskótás Paradicsomtorta volt..- Röhög.
- Hány évig is akartál fogva tartani a saját szobám plafonján?- Kinyújtom rá a nyelvem, és egy huppanással földet érek. Hirtelen mély szomorúság kerít magába. Az arcomon könnyek folynak végig. Az Utazás kezdődik.
"Nagy fehér izék"
A szárnyaimat próbálgatom, most éppen nagyjából 4 méter magasról nézek le a két fiúra. Dean szólal meg először:
- A fenébe is Amy, ne használni hanem eltüntetni próbáld!- mérgesen fújok egyet, majd leereszkedem a földre. Mielőtt megszólalhatnék Aaron kérdez:
- Fantázia világban el tudod tüntetni?
- Fogalmam sincs. Sohasem próbáltam. Ott teljesen normális, hogy így mászkálok.- Lenézek a hajamra, és eléggé meglepődök, nem szálegyenes fekete, hanem az a szőkés se nem egyenes- se nem hullámos bozont ami hétköznapokon "ékesíti" fejemet. Ar sóhajt egyet.:
- Megpróbálod eltüntetni?- Lázasan kutatok az agyamban, hogy valamit kérhessek cserébe. Aztán beugrik.:
- Igen, megpróbálom, ha elmagyarázzátok hogyan mentette meg Dean az életemet.- A két fiú egymásra néz. "D" aprót biccent. Aztán beszélni kezd:
- Nem csak neked vannak különleges képességeid.( Na ez is jól kezdődik) Az enyém például az, hogy az időt le tudom lassítani, vagy minimálisan felgyorsítani, de ez rengeteg energiámat felemészti, mielőtt megijednél tőlem. Téged is azért tudtalak megmenteni, mert bár az időt le tudom lassítani, de az emberek ugyanolyan gyorsak maradnak. Van kérdés?- Halványan elmosolyodom:
- Nincs kérdés, Professzor.- Röhög és Aaron felé fordul:
- Eddig ő viseli a legjobban... - Ar elmosolyodik, de aztán rám néz:
- Na pakold el gyorsan azokat a nagy fehér izéket mert Mrs.Stevenson-nak ( Ő a diri) ezt már elég nehezen magyarázzuk meg...- Most már én is velük röhögök, majd becsukom a szemem és próbálom felidézni, hogy-hogyan jelentek meg. Féltem, rettegtem, hogy kinyiffanok. Erősen koncentrálok a szárnyamra és ezt motyogom:
- 'Most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, a fenébe is!- kinyitom a szemem. Hátrapillantok. A szárnyaim pimaszul lengedeznek, de a két fiú vigyorog, teljesen egyszerre szólalnak meg:
- Huh, Csipkerózsika eltűnt! - Na, jó gondolom. Most vagy ők kergültek meg teljesen, vagy én. A következő pillanatban Aaron megkönnyebbülten átölel, én pedig megöbbenve látom, hogy úgy nyúl át a szárnyamon mintha levegő lenne. Most már én is vigyorgok, és Ar-ral együtt a másodperc töredéke alatt felrepülök a plafonig. Röhögve nyugtázom, hogy meglepetésében nem éppen fiúsan sikít.
- A fenébe is Amy, ne használni hanem eltüntetni próbáld!- mérgesen fújok egyet, majd leereszkedem a földre. Mielőtt megszólalhatnék Aaron kérdez:
- Fantázia világban el tudod tüntetni?
- Fogalmam sincs. Sohasem próbáltam. Ott teljesen normális, hogy így mászkálok.- Lenézek a hajamra, és eléggé meglepődök, nem szálegyenes fekete, hanem az a szőkés se nem egyenes- se nem hullámos bozont ami hétköznapokon "ékesíti" fejemet. Ar sóhajt egyet.:
- Megpróbálod eltüntetni?- Lázasan kutatok az agyamban, hogy valamit kérhessek cserébe. Aztán beugrik.:
- Igen, megpróbálom, ha elmagyarázzátok hogyan mentette meg Dean az életemet.- A két fiú egymásra néz. "D" aprót biccent. Aztán beszélni kezd:
- Nem csak neked vannak különleges képességeid.( Na ez is jól kezdődik) Az enyém például az, hogy az időt le tudom lassítani, vagy minimálisan felgyorsítani, de ez rengeteg energiámat felemészti, mielőtt megijednél tőlem. Téged is azért tudtalak megmenteni, mert bár az időt le tudom lassítani, de az emberek ugyanolyan gyorsak maradnak. Van kérdés?- Halványan elmosolyodom:
- Nincs kérdés, Professzor.- Röhög és Aaron felé fordul:
- Eddig ő viseli a legjobban... - Ar elmosolyodik, de aztán rám néz:
- Na pakold el gyorsan azokat a nagy fehér izéket mert Mrs.Stevenson-nak ( Ő a diri) ezt már elég nehezen magyarázzuk meg...- Most már én is velük röhögök, majd becsukom a szemem és próbálom felidézni, hogy-hogyan jelentek meg. Féltem, rettegtem, hogy kinyiffanok. Erősen koncentrálok a szárnyamra és ezt motyogom:
- 'Most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, a fenébe is!- kinyitom a szemem. Hátrapillantok. A szárnyaim pimaszul lengedeznek, de a két fiú vigyorog, teljesen egyszerre szólalnak meg:
- Huh, Csipkerózsika eltűnt! - Na, jó gondolom. Most vagy ők kergültek meg teljesen, vagy én. A következő pillanatban Aaron megkönnyebbülten átölel, én pedig megöbbenve látom, hogy úgy nyúl át a szárnyamon mintha levegő lenne. Most már én is vigyorgok, és Ar-ral együtt a másodperc töredéke alatt felrepülök a plafonig. Röhögve nyugtázom, hogy meglepetésében nem éppen fiúsan sikít.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)