Ébredj fel!

Teljesen ledöbbenek. Most ezt hogyan lehet helyesen lereagálni? Mert én komolyan nem tudom. Viszont nem kis megdöbbenésemre nem vár választ. Közelebb hajol, a szája majdnem súrolja az enyémet, már éppen becsuknám a szemem, de ahelyett hogy megcsókolna halkan megszólal:
- Amy, ez nagyon fontos. Képes vagy rá! Erős vagy! Meg tudod csinálni! Tudod mi történik ha itt maradsz?
- Meghalok. - Nyugodtan mondom ki a szavakat, tényeket közlök. Ez a legrosszabb. Már beletörődtem. Régen beletörődtem.
- Ar, mégis hogy gondolod? Fogom magam és szépen átsétálok a fegyveres őrökön és egyéb biztonsági intézkedéseken? Vagy láthatatlanná válok? Nincs tovább. - A szinte mindig mosolygós zöldes szempár most nagyon komolyan néz rám.
- Megígéred hogy megpróbálod?
- Mégis mit?! - Most csókol meg, de mielőtt reagálhatnék elhúzódik és a szemembe néz:
- Ébredj fel! - Ez a két, suttogva kimondott szó, visszhangozni kezd, egyre több szólamban, betölti a kertet, egyre hangosabb, legszívesebben a fülemre szorítanám a kezem és én is sikítanék, de nem tehetem. Nem tudok mozdulni.

Az izmaim hirtelen újra engedelmeskednem nekem, ezért teljes erőmből falhoz vágom a csörömpölő vekkert, majd lassan felülök, a kis kollégiumszobámban. A lepedőm csuron víz. Minden rettentően zavaros. Álmodtam? Minden egyes részlet élénken él az emlékezetemben, pedig sosem emlékeztem az álmaimra. Eszembe jut amit egyszer olvastam: az ember ébredés után öt perccel már csak az álom negyedére emlékszik. De én hiába próbálok mindent kiűzni a fejemből, ne megy. Hirtelen rádöbbenek hogy késésben vagyok, gyorsan öltözködök, sietve fésülködök és már rohanok is geometriára. Olyan hirtelen fékezek a folyosó közepén, hogy néhány még reggeli kábultságban leledző diák nekem jön, majd kedvesen szidja a női felmenőimet, amit a középső ujjam felemelésével elintézek. A felismerés túlságosan lesokkol ahhoz, hogy kellően kardoskodjak elhunyt nagymamám becsületéért.
 Ugyanabban a ruhában száguldok, ugyanarra az órára, mint az álom kezdetén. Minden ugyanolyan. De az órát nem késhetem le, azért folytatom az utamat, de egyre erősebb hányinger tör rám. Belépek az osztályba. Leülök a padomba, a pulzosom szerintem már szívroham határát súrolja, aztán meglátom őt. Bejön a terembe, észre sem vesz. Miért is tenné? Senki vagyok, az ő szemében legalábbis mindenképp. Mégis úgy érzem meg kell szólítanom, de nem tudok a szám kiszárad és csak tátogok, mint egy szerencsétlen hal. Erőt vesz rajtam a remegés, minden erőmmel küzdök. A láthatatlan ellenfél viszont túl erős. Magába készül fojtani a De ja-Vu. Hirtelen valami átszakad bennem.
- Aaron! - Ordítok. Az osztályban. Neki. Mindenki engem néz, de nem érdekel. Érzem hogy már nem sokáig lesz nálam az irányítás. Valamivel halkabban minden erőmet megfeszítve hozzáteszem:
- Beszélnünk kell!