Feladom!

Egy ideig próbálom megjegyezni, hogy merre haladunk, de huszonvalahányadik jobb, és csak a Jó ég tudja hányadik bal kanyar után feladom a memorizálást. Szerencsére úgy tűnik Aaron nagyon is jól tudja hogy hova tartunk, mondjuk nem árt ha legalább az egyikünk tisztában van az úti céllal ebben a labirintusban..
Egy ajtó előtt végre megállapodunk, mire rászólnék hogy tegyen le, már ki is nyitotta. Kis kert tárul a szemünk elé, picike tóval, madárcsicsergéssel, szinte a méhek döngicsélését is hallani vélem. Középen egy hársfa áll, öreg, sokat megélt törzsét beszabdalták az évek, a mélyedések között egy idős ember arcát vélem felfedezni. Mire feleszmélek már a fának dőlve ücsörgök, Ar épp az ajtót csukja be. Végigsimítok a rücskös törzsön. Keserűen felnevetek:
- Kísértjük a múltat? - A fiú szomorú mosolyra húzza a száját.
- Nem, ő kísért minket!
- Szegény múlt, úgy tűnik nincs jobb dolga.. - Motyogom inkább magamnak, mint társamnak. Egy sóhajtással lehuppan mellém.
- Itt nem hallgatnak ki minket, Amy. Most tudunk beszélni, de többször nem jöhetünk ide. Túl kockázatos lenne. Ki kell innen jutnunk, valahogyan. - A szememet forgatom.
- Mégis hogyan gondolod, hmm..? Odasétálunk Charlie-hoz és közüljük vele, hogy mi most szépen itt hagyunk mindenkit, bemutatunk Amerikának és az FBI-nak? - Kínomban egyre hangosabban röhögök.
- Amelie, vedd egy kicsit komolyabban, és hagyjuk ki a titkos ügynököket a buliból! - A szemébe nézek:
- Figyelj, Ar! Kész vége van. Feladom. Ezen a helyen fogok megrohadni. Ebben az egész játszmában még csak azt sem tudom pontosan eldönteni hogy melyik jó, és melyik a rossz oldal! Hogy pontosan ki, vagy inkább mi vagyok én magam! Azt sem tudom felfogni ami az utolsó négy hónapban lejátszódott! Tizenhat évig egy átlagos lány, zűrös családi élettel, aztán bumm, és Hasfelmetsző vigyorog rám, miközben az unalomba kéne beledöglenem matekórán! Úgy térek vissza a 19. századból, hogy megcsókol egy fiú aki addig köszönni nem bírt nekem, vagy egyáltalán észrevenni! Hirtelen szárnyakat növesztek, amit aztán sikerül láthatatlanná tennem, de repülni azért tudok, miért is ne? Megpróbál meggyilkolni egy barátom, az ellenségeim válnak barátokká, miattam meghal valaki! Ráadásnak megpróbál kiiktatni a saját apám, akiről aztán kiderül hogy semmi köze hozzám. Kiugrassz velem egy kórház nem tudom hányadik emeletéről, de az csak a hab a tortán! Az elvileg igazi, (de ki tudja én már semmit nem tudok elhinni..) faterom Intézetébe zsuppolnak, közlik velem hogy egész eddigi életem egy hazugság volt, ilyen-olyan fontos nem tudom ki, vagy inkább mi vagyok! Fogalmam sincs mit csináltak velem, de elvettek tőlem még több dolgot amiben bízhattam! A rohadt életbe is, nem akarok mást, mint önmagam lenni! Amy Lincoln! Érted Aaron? - Csak amikor az inge szélével letörölgeti a könnyeket az arcomról, akkor veszem észre hogy sírok, de nem érdekel. Zokogni kezdek és arcomat Ar vállába fúrom. Hagyja, nem próbál megvigasztalni, ezért most nagyon hálás vagyok neki. Több perc telik néma csendben, majd ő töri meg a varázst:
- Azért vagy rám mérges mert ezelőtt az egész előtt nem beszéltem veled? - Legszívesebben a hajamat tépném, de nem akarom még tovább rontani az állapotomat.
- Te, teljesen hülye vagy! Mégis ki ül itt és hallgatja a baromságaimat? A jó szándékú ikertesód akinek elfelejtettél bemutatni? Nem vagyok rád mérges! Ha van valaki aki kevesebb okot adott rá mint te... - Befogja a számat. Ennyit az előbbiekről. Próbál a szemembe nézni, de nem hagyom, amennyire tudom elfordítom a fejemet, majd amikor végre elenged, felállok és nekidőlök a fának. Mélyeket lélegzem. "Nem szabad bepánikolni" hajtogatom magamnak. A szívverésem szép lassan újra visszatér a rendes kerékvágásba.
Aaron, óvatosan megfogja a kezemet. Lehúz maga mellé.
- Jobb már? - Nyelek egy nagyot és bólintok.
- Azt hiszem.. - Zöldes szemeivel az arcomat pásztázza.
- Hidd el a legtöbb dolgot én sem értem. De valamit biztosan tudok. - Kérdőn felhúzom a szemöldököm.
- Lehet ebben az óriási sakkjátszmában bármit is biztosan tudni? - Bólint.
- Szeretlek Amy!