Titanic

A fedélzet üres, süvít a hideg szél, karom pillanatok alatt libabőrös lesz. Hosszú fekete hajam az arcomba csap. Álljunk csak meg egy pillanatra.. Fekete? Nekem szőke hajam van! Aztán minden megvilágosodik: Utazom. Remegés fut végig rajta a gerincemtől, kezdődve s szép lassan átjár a hideg. A hajó kicsit megbillen, s jeges zuhanyt kapok a nyakamba. Majd csendes éneklést hallok, mintha egy szirén hangja lenne. Szinte áhítattal indulok a női hang irányába. A hajó orrában egy férfi és egy nő áll, idióta pózban, széttárt kezekkel. Most komolyan a Titanic? Jack és Rose? Jé, tudom a nevüket! Sosem voltam hajlandó megnézni a filmet, megítélésem szerint, túlságosan nyálas. Most ezt egy picit bánom, mert jó lenne tudni, hogy mi fog történni. A gondolataim közül éles sikítás szakít ki. Rose hadakozik egy szerencsétlen arra repülő sirállyal, ami mit sem sejtve belerepült a hajába, és a következő hangokból ítélve öö.. Le is kakilta, na. Valószínűleg ijedtében, de ez most nem igazán számít. tehet róla szerencsétlen madár, hogy ezeknek éjszaka közepén, ott kell ácsorogni és romantikusan vízbe fulladni, vagy mit tudom én mi következett volna most.. Kitör belőlem a röhögés, annyira hogy le kell ülnöm. Lerogyok a vizes padlóra, s a folyamatos röhögéstől már fáj a hasam. Hirtelen valaki durván megragad: Mégis mit képzelsz magadról? Leonardo, pardon Jack, felrángat a földről, s elkezd velem üvöltözni, hogy pontosan miért az már nem derül ki, mert minden elmosódik, s amikor legközelebb kinyitom a szemem egy kis kanapén fekszem.
   A hófehér plafonra szegezem a tekintetemet. Fogalmam sincsen hol lehetek. Aaron hajol fölém aggódó arccal.
- Itt egy vödör ha esetleg kidobnád a taccsot. - A szemöldököm felszalad, szerintem majdnem a homlokom tetejéig.
- Nem terveztem hányni.. Kéne? - Ar elröhögi magát. Én pedig feltápászkodok és csak most veszem észre az íróasztalnál ücsörgő történelemtanáromat. Vidáman mosolyog rám. Én nagyokat pislogva nézek körül a kis irodában.
- Na jó. Valaki megmagyarázná nekem ezt, az ... Egészet? - Egymásra néznek. Végül Mr. Black szólal meg:
- Kivételesen erős vagy, Amelie.
- Aha biztos. Szabadidőben pankrátor vagyok, csak mindenki elől ügyesen titkolom. - Tudom hogy nem kellene így beszélnem a tanárommal. De a felnőttek nálam pillanatok alatt képesek kicsapni a biztosítékot. Kérdezel valamit, és véletlenül sem a kérdésedre válaszolnak. Mert megtehetik. Ők az idősebbek, nekik van igazuk. Mindig.
- Amy, állj le, Tivadar csak próbálja elmagyarázni.. - Aaronra nézek.
- Tivadar? - Eddig bírom, kirobban belőlem a hisztérikus röhögőgörcs.
- Amelie Lincoln, örömmel tölt hogy ennyire szórakoztatja szerény nevem, de megengedné, befejezném a mondandómat, majd ki kellene töltenünk egy űrlapot is.. Tehát ha képes lenne abbahagyni ezt az idióta kacarászást, azt nagyon megköszönném. - Most már árnylatnyi idegesség is hallatszik, általában tökéletes hangjában., de a nevetés csak nem akar abbamaradni. Befogom a számat, remélve hogy ez segít, de nem járok sikerrel. Hirtelen Ar megölel, amitől meglepődök annyira, hogy abbahagyjam.
- Ez meg mi volt? - Vállat von.
- Sejtettem hogy ettől végre abbahagyod..

Mi történik?

Minden szem rám szegeződik, mintha legalábbis, lila mutáns elefánt lennék, vagy mi. Jó, tény, megszólítottam az osztály legnépszerűbb srácát, vagy inkább leüvöltöttem a fejét.. Részletkérdés. Tisztában vagyok a reakcióval: biztosan kiröhög. Egyre rosszabbul vagyok. Miért avatkoztam bele? Csak hagynom kéne megtörténni a dolgokat, de valamiért biztos vagyok benne, hogyha most nincsen elég erőm, akkor később még ennyi sem lesz. Felvont szemöldökkel néz rám:
- Miről? - Válaszolni szeretnék, de nem tudok. A bizonyos erő nagyobb nálam. Maga alá gyűr, eltemet. Érzem hogy összeroskadok, könnyek folynak végig az arcomon, de nem tudok tenni ellenük semmit. Valaki megragad, majd finoman felemel a földről. A sírás miatt csak fény foltokat látok és néhány hitetlenkedő mondatfoszlány is eljut hozzám. Nem érdekel. Most semmi nem érdekel. Jó ideje haladunk, nem tudom kivel és hova. Aztán hirtelen valaki óvatosan nekitámaszt valami keménynek, a kezem pedig selymes füvet érint. Csend van. Olyan csend, amit ittlétem óta keresek, de sosem sikerült megtalálnom. Óvatosan kikukucskálok szempilláim mögül, de lassan elapadóban lévő könnycsatornák sós terméke miatt még mindig nem látok szinte semmit. A filmekben miért tudnak úgy sírni az emberek, hogy nem lesznek teljesen pirosak, és nem dagad háromszorosára a szemük? Igazságtalanság. Valaki óvatosan letörli a könnyeket az arcomról, én pedig ijedtemben nekiugrok a fának,Mondjuk csak én vagyok képes elfelejteni, hogy van itt valaki aki idehozott. Tipikus. Felszisszenek, mert a fejem és a fa közötti küzdelemből, egyértelműen én kerülök ki vesztesen.
- Nyugi. Mi történt? Szerintem amúgy nem kéne bántalmaznod szegény fát, ma kivételesen elnézem neked.. - Felvont szemöldökkel nézek, de mivel nem látok, idegesen megtörlöm a szemem pulcsim ujjával. Aaron vigyorgó arával találom szembe magam. Na, erre nem számítottam. Már volt egy kész belső monológom, de elszállt.
- Hívjuk Göcsörtnek jó? - Kérdezem bénán paskolgatva a szerencsétlen almafát. Azt hittem annál magasabbra vonni a szemöldököt már nem lehet, mint ahogy az előbb nézett rám, hát neki sikerült. Óvatosan rábólint.
- Nem kell engedélyt kérned tőlem, hogy elnevezz egy almafát. Sőt, lehet hogy megköszönném ha kihagynál belőle.. - Nem sértődök, mert nem néz elmebetegnek. Ez elég furcsa, mert arra számítottam, hogy egy megnyilvánulás után elmenekül, és meg sem a tökéletes, népszerű lányoknál. De csak röhög. Hát a semminél ez is jobb.
- Mi a baj? Mi történt? - Csendesen nézek rá.
- Hülyének fogsz nézni. - Látom hogy megrándul a szája széle, már majdnem mosolyog.
- Épp most neveztél el egy almafát, ordítva közölted az osztályban hogy beszélnünk, amikor eddig még csak nem is köszöntél nekem. Szerintem nyugodtan eltekinthetsz az előbbi kijelentésedtől. - Vágok egy grimaszt de muszáj nevetnem. Pontosan ugyanolyan ténymegállapítást tett, mint amilyet általában én szoktam.
- Oké, te akartad.. Ez most furán fog hangzani, de megálmodtam az elkövetkező négy hónapot, az-az azt hiszem nagyjából annyi idő telt el. Csak az a gond, hogy mindenre emlékszem. Tényleg, az égészre. Reggel pedig ugyanúgy késésben voltam, ugyanúgy geometriáról ugyanazokban a ruhákban.. Amikor pedig szólni akartam neked, olyan volt, mintha egy nem is tudom mivel harcoltam volna a SAJÁT  hangszálaimért. - Folytatnám, a nehezen érthető magyarázást, de hirtelen megszédülök, és zúgást hallok, a fa, Ar, minden eltűnik. S szép lassan kirajzolódik egy  óriási luxushajó fedélzete..

Ébredj fel!

Teljesen ledöbbenek. Most ezt hogyan lehet helyesen lereagálni? Mert én komolyan nem tudom. Viszont nem kis megdöbbenésemre nem vár választ. Közelebb hajol, a szája majdnem súrolja az enyémet, már éppen becsuknám a szemem, de ahelyett hogy megcsókolna halkan megszólal:
- Amy, ez nagyon fontos. Képes vagy rá! Erős vagy! Meg tudod csinálni! Tudod mi történik ha itt maradsz?
- Meghalok. - Nyugodtan mondom ki a szavakat, tényeket közlök. Ez a legrosszabb. Már beletörődtem. Régen beletörődtem.
- Ar, mégis hogy gondolod? Fogom magam és szépen átsétálok a fegyveres őrökön és egyéb biztonsági intézkedéseken? Vagy láthatatlanná válok? Nincs tovább. - A szinte mindig mosolygós zöldes szempár most nagyon komolyan néz rám.
- Megígéred hogy megpróbálod?
- Mégis mit?! - Most csókol meg, de mielőtt reagálhatnék elhúzódik és a szemembe néz:
- Ébredj fel! - Ez a két, suttogva kimondott szó, visszhangozni kezd, egyre több szólamban, betölti a kertet, egyre hangosabb, legszívesebben a fülemre szorítanám a kezem és én is sikítanék, de nem tehetem. Nem tudok mozdulni.

Az izmaim hirtelen újra engedelmeskednem nekem, ezért teljes erőmből falhoz vágom a csörömpölő vekkert, majd lassan felülök, a kis kollégiumszobámban. A lepedőm csuron víz. Minden rettentően zavaros. Álmodtam? Minden egyes részlet élénken él az emlékezetemben, pedig sosem emlékeztem az álmaimra. Eszembe jut amit egyszer olvastam: az ember ébredés után öt perccel már csak az álom negyedére emlékszik. De én hiába próbálok mindent kiűzni a fejemből, ne megy. Hirtelen rádöbbenek hogy késésben vagyok, gyorsan öltözködök, sietve fésülködök és már rohanok is geometriára. Olyan hirtelen fékezek a folyosó közepén, hogy néhány még reggeli kábultságban leledző diák nekem jön, majd kedvesen szidja a női felmenőimet, amit a középső ujjam felemelésével elintézek. A felismerés túlságosan lesokkol ahhoz, hogy kellően kardoskodjak elhunyt nagymamám becsületéért.
 Ugyanabban a ruhában száguldok, ugyanarra az órára, mint az álom kezdetén. Minden ugyanolyan. De az órát nem késhetem le, azért folytatom az utamat, de egyre erősebb hányinger tör rám. Belépek az osztályba. Leülök a padomba, a pulzosom szerintem már szívroham határát súrolja, aztán meglátom őt. Bejön a terembe, észre sem vesz. Miért is tenné? Senki vagyok, az ő szemében legalábbis mindenképp. Mégis úgy érzem meg kell szólítanom, de nem tudok a szám kiszárad és csak tátogok, mint egy szerencsétlen hal. Erőt vesz rajtam a remegés, minden erőmmel küzdök. A láthatatlan ellenfél viszont túl erős. Magába készül fojtani a De ja-Vu. Hirtelen valami átszakad bennem.
- Aaron! - Ordítok. Az osztályban. Neki. Mindenki engem néz, de nem érdekel. Érzem hogy már nem sokáig lesz nálam az irányítás. Valamivel halkabban minden erőmet megfeszítve hozzáteszem:
- Beszélnünk kell!