Mi történik?

Minden szem rám szegeződik, mintha legalábbis, lila mutáns elefánt lennék, vagy mi. Jó, tény, megszólítottam az osztály legnépszerűbb srácát, vagy inkább leüvöltöttem a fejét.. Részletkérdés. Tisztában vagyok a reakcióval: biztosan kiröhög. Egyre rosszabbul vagyok. Miért avatkoztam bele? Csak hagynom kéne megtörténni a dolgokat, de valamiért biztos vagyok benne, hogyha most nincsen elég erőm, akkor később még ennyi sem lesz. Felvont szemöldökkel néz rám:
- Miről? - Válaszolni szeretnék, de nem tudok. A bizonyos erő nagyobb nálam. Maga alá gyűr, eltemet. Érzem hogy összeroskadok, könnyek folynak végig az arcomon, de nem tudok tenni ellenük semmit. Valaki megragad, majd finoman felemel a földről. A sírás miatt csak fény foltokat látok és néhány hitetlenkedő mondatfoszlány is eljut hozzám. Nem érdekel. Most semmi nem érdekel. Jó ideje haladunk, nem tudom kivel és hova. Aztán hirtelen valaki óvatosan nekitámaszt valami keménynek, a kezem pedig selymes füvet érint. Csend van. Olyan csend, amit ittlétem óta keresek, de sosem sikerült megtalálnom. Óvatosan kikukucskálok szempilláim mögül, de lassan elapadóban lévő könnycsatornák sós terméke miatt még mindig nem látok szinte semmit. A filmekben miért tudnak úgy sírni az emberek, hogy nem lesznek teljesen pirosak, és nem dagad háromszorosára a szemük? Igazságtalanság. Valaki óvatosan letörli a könnyeket az arcomról, én pedig ijedtemben nekiugrok a fának,Mondjuk csak én vagyok képes elfelejteni, hogy van itt valaki aki idehozott. Tipikus. Felszisszenek, mert a fejem és a fa közötti küzdelemből, egyértelműen én kerülök ki vesztesen.
- Nyugi. Mi történt? Szerintem amúgy nem kéne bántalmaznod szegény fát, ma kivételesen elnézem neked.. - Felvont szemöldökkel nézek, de mivel nem látok, idegesen megtörlöm a szemem pulcsim ujjával. Aaron vigyorgó arával találom szembe magam. Na, erre nem számítottam. Már volt egy kész belső monológom, de elszállt.
- Hívjuk Göcsörtnek jó? - Kérdezem bénán paskolgatva a szerencsétlen almafát. Azt hittem annál magasabbra vonni a szemöldököt már nem lehet, mint ahogy az előbb nézett rám, hát neki sikerült. Óvatosan rábólint.
- Nem kell engedélyt kérned tőlem, hogy elnevezz egy almafát. Sőt, lehet hogy megköszönném ha kihagynál belőle.. - Nem sértődök, mert nem néz elmebetegnek. Ez elég furcsa, mert arra számítottam, hogy egy megnyilvánulás után elmenekül, és meg sem a tökéletes, népszerű lányoknál. De csak röhög. Hát a semminél ez is jobb.
- Mi a baj? Mi történt? - Csendesen nézek rá.
- Hülyének fogsz nézni. - Látom hogy megrándul a szája széle, már majdnem mosolyog.
- Épp most neveztél el egy almafát, ordítva közölted az osztályban hogy beszélnünk, amikor eddig még csak nem is köszöntél nekem. Szerintem nyugodtan eltekinthetsz az előbbi kijelentésedtől. - Vágok egy grimaszt de muszáj nevetnem. Pontosan ugyanolyan ténymegállapítást tett, mint amilyet általában én szoktam.
- Oké, te akartad.. Ez most furán fog hangzani, de megálmodtam az elkövetkező négy hónapot, az-az azt hiszem nagyjából annyi idő telt el. Csak az a gond, hogy mindenre emlékszem. Tényleg, az égészre. Reggel pedig ugyanúgy késésben voltam, ugyanúgy geometriáról ugyanazokban a ruhákban.. Amikor pedig szólni akartam neked, olyan volt, mintha egy nem is tudom mivel harcoltam volna a SAJÁT  hangszálaimért. - Folytatnám, a nehezen érthető magyarázást, de hirtelen megszédülök, és zúgást hallok, a fa, Ar, minden eltűnik. S szép lassan kirajzolódik egy  óriási luxushajó fedélzete..