"Apa"

Amikor újra magamhoz térek ugyanabban a szobában fekszem. Ez nem lehet más, csak egy rossz álom.  -Mindjárt felébredek. Nyugi, nem bánthat senki. - Motyogom halkan, nem mintha ez bármin segítene. Az előző ébrenlétem (fogalmam sincs mikor volt) alatt történt dolgok a tudatom felszínére törnek. Skarlátvörös cseppek. Hideg kőpadló. Ez a hely. Kopogás hallatszik az ajtón. Értetlenül nézek meredek a nyílászáróra. Bárki kopogjon is, valószínűleg sokkal több joga van itt tartózkodni mint nekem. Egy férfi lép be az ajtón. A harmincas évei elején járhat, magas, izmos, léptei magabiztosak. Végtelen derű és optimizmus sugárzik belőle.
- Hogy vagy, lányom? - Hallom a szívem egyre gyorsuló lüktetését, a vér zubog az ereimben. Hányingerem van. Én már semmit sem értek.
- Nyugodj meg, itt már biztonságban vagy. Hallottam volt egy kis összetűzésed Carlosszal. Előfordul, már nem haragszik rád. - Valahogyan visszanyerem a hangomat, de torkomat még mindig egy gombóc szorítja össze.:
- Egy kis összetűzés?! Kis híján kinyírt! Milyen jogon állítod, hogy az apám vagy?! Ki vagy te egyáltalán? Mi ez a hely? Mi történt Aaronnal? - A hangom egyre magasabb szólamokba csap át, a visszatartott kérdések kitörnek a gáton. Olyan jó rázúdítani őket egy emberre, akit okolhatok mindenért. Tudom, ez önző dolog, de ez férfi azt állítja hogy az apám. Már ez is elég ok arra, hogy dühös legyek rá. Ha tényleg az, s ez egy biztonságos hely, miért hagyta hogy hazugságban éljem le eddigi életem?
- Értem én hogy mérges vagy rám, s valamilyen szinten igazad van. De azért ilyeneket ne gondolj, hogy sosem bocsátasz  meg nekem. - A hangja meggyötört, de valami nagyon megijeszt:
- Te gondolatolvasó vagy.
- Valahonnan mégis csak örökölnöd kellett a különleges képességeket.. - Száját fanyar mosolyra húzza, az optimizmusból semmi sem maradt, átadta a helyét a súlyos csendnek. A ki nem mondott szavaknak is hatalma van. Sokszor nagyobb, mint a kimondottaknak.
- Mi a neved? Ki vagyok én? - A második kérdésnél elcsuklik a hangom. Sóhajt, az orrnyergét dörzsölgeti.:
- Charlie Lincolnnak hívnak. A lányom vagy. - A szavakat újabb csend követi. Hosszabb és mélyebb az előzőnél.
- Anya, ő... az anyám? - Jeges félelem szorítja össze a szívemet. Kiderülhet, hogy egy álomvilágban éltem, hogy még a szüleimet sem ismerem? Annyira jellemző lenne rám...

"Kockás linóleumpadló"

Összeszorított szemhéjam sem véd meg a szobában uralkodó fénytől. Nem érzek fájdalmat, az időérzékemet teljesen elveszítettem. De a mindent átjáró fájdalom elmúlt, csak a fejem lüktet még egy kicsit. Óvatosan kikukucskálok szempilláim mögül. A szoba tökéletesen fehér és tiszta, mégsem kelti kórház benyomását. A bútorzatot az ágy alkotja, semmi más nincsen a szobában. A kockás linóleumpadló fényesre súrolva, olyannyira hogy szinte visszatükrözi a fehér plafont, melynek közepéről egyszerű csillár   lóg le. Az ággyal szemben egyszerű faajtó. Óvatosan megpróbálok felülni, csak a harmadszorra járok sikerrel. Hajam szétáll, oroszlánsörényként keretezi arcomat. Lehúzom magamról a patyolatfehér takarót. Nincsen rajtam cipő, csupán egy fehér csipkés hálóing, olyan darab amit a horrorfilmek  áldozatai szoktak viselni. Sérüléseknek nyoma sincsen rajtam, a bőr mindenhol ijesztően tökéletes. Felhúzom a lábaimat, s magzatpózba gömbölyödök. Most hogyan tovább? Mit tegyek? Mi történik velem? Hol vagyok? Miért nem vagyok még halott? Ennél a kérdésnél elakadok. Valakinek szüksége van rám, csak azért nem ölt meg amikor megtehette volna. A pánik szétáramlik bennem. Kapkodom a levegőt, folyik rólam a víz. Próbálok az öntudatlanságba menekülni, de nem sikerül. Döntést hozok: ki kell jutnom innen. Most. Felpattanok, s szinte azzal a lendülettel vissza is ugrom az ágyra. A padló jéghideg. De hát van nekem szárnyam! Keresem az ismerős érzést, de nem történik semmi. Kétségbeesetten hátra nézek, a szárnyaim nincsenek a hátamon. Most döbbenek rá mennyit számítottak. Az ember csak akkor jön rá a dolgai valódi értékére amikor már elveszítette őket. Könnyek folynak végig az arcomon, de erőnek erejével összeszedem magamat. Mégis mi veszteni valóm van? Végigszáguldok a hideg padlón. Lenyomom az ajtó kilincsét, gond nélkül kinyílik. A régi Amy azonnal csapdára gyanakodott volna, most azonban gondolkozás nélkül rontok ki az ajtón. Egy folyosón találom magamat, a padló ugyanolyan mint a szobában volt, a falak szintén fehérek. Semmi mozgás. Egyforma ajtók garmadája mindkét irányban. Találomra futni kezdek az egyik irányba, sehol senki. Az utam egy újabb, jóval hosszabb folyosóra torkollik. Mi ez az épület? Mit akarnak velem? Egyáltalán hol a fenében vagyok? Ezek a kérdések zakatolnak a fejemben, miközben lábaim szinte automatikusan rohannak a végig tökéletesen tiszta ajtók, lépcsők, folyosók hálózatán. Nem tudom hova tartok, csak annyi zakatol bennem: ki innen! Már órák óta bolyonghatok, amikor minden tartalékomat felélem, s lerogyok az egyik ajtó mellé. A hálóing rám tapad az izzadságtól, a zihálástól alig kapok levegőt. A mellettem lévő ajtó lassan nyílni kezd, vidám beszélgetés hallatszik ki. Ha elég gyors vagyok nem vesznek észre, de semmi értelme, nem akarok már menekülni sem. Az ajtó becsukódik, s egy nő ijedt sikoltását hallom:
- Carlos, azt mondtad nem tartózkodik senki errefelé! A rohadt életbe is! - Ezek szerint nem tudják ki vagyok. Így már kezd érdekelni a dolog, de meghallom a férfi fenyegető kiáltását, s inkább leszegem a fejemet. Fájdalom járja át testem ahol durván belém rúg. Akaratlanul is felsikítok. A fejem a linóleumra csapódik.
- Kinek dolgozol?! Had halljam! - Óvatosan a fejemre tapasztom a kezemet, mikor visszahúzom ragacsos és piros. Jó néhány pillanatra van szükségem, hogy a saját vérem csöpög a ruhámra. A nő elzöldül, majd berohan a szobába, ahonnan pillanatok múlva hányás hangjai hallatszanak. A férfi durván megragadja a ruhámat s ülőhelyzetbe ránt.
- NEM HALLOTTAD?! KINEK DOLGOZOL?! - Az öklét a feje fölé emeli. Próbálom legyűrni a torkomban keletkezett gombócot, több-kevesebb sikerrel.
- Azt...azt..sem...tudom..ki..maga... A látómezőm szélén fekete pontok, majd kis minták rajzolódnak ki, s szemszögem folyamatosan szűkül. Nézem a kockás linóleumra csöpögő skarlátvörös folyadékot, a saját véremet. Rohanó léptek zaja, kiáltások. Aztán újra minden elsötétül.

Valahol...

A fájdalom teljesen letompítja érzékeimet. Csak foltokat látok, a fényt is alig érzékelem. Valami durván megragad, s vonszolni kezd. Érzem, hogy jó pár helyen vérzek, de fájdalom alig jut el a tudatomig. A menekülési ösztön próbálja felvenni a harcot, az egész agyamat elborító tompasággal, de esélye sincsen. Valahol a tudatom peremén motoszkál bennem gondolat, hogy meg fogok halni. Ez a tény megnyugtat. Úgy tűnik ebben az esetben is különbözök mindenkitől. Hirtelen éles fájdalmat érzek, majd sötétség. Mindenhol kegyetlen, üres, feketeség. Nem tudom, hol vagyok, vagy egyáltalán élek-e még? Az öntudatlanság jobb volt. Most, az álom és az ébrenlét határán, már hangokat is hallok, ami nem vidám dolog, ugyanis érzékelni tudom őket, de megérteni nem. Mintha nem is az általam ismert nyelven beszélnének. Megpróbálom kinyitni a szememet, de nem járok sikerrel. Úgy érzem magam, mint kicsinek a körhintán, ahonnan leokádtam a várakozókat. Az egész szoba táncot jár velem, s irtózatos hányingerem van. Öklendezni kezdek, s fogalmam sincs mit fogok tenni, ugyanis nem vagyok elég erős ahhoz sem hogy bármit is felköhögjek. Erős kezek ragadnak meg, segítenek, valamit magyaráznak nekem, de a szürkeállományom még nem lépett működésbe. Aztán újra sötétség.

A város

Már az első emelet felé járunk, ezért elkapom Aaron lábát, hogy a viccem azért ne menjen túl minden határon. Kétségbeesetten valami olyasmit kiabál nekem, hogy repüljek. Sóhajtva engedelmeskedem, majd mikor a karjai majdnem a földet súrolják, kitárom a szárnyaimat, s néhány csapással keresek, egy kellemesen hűs légáramlatot. Ar-t továbbra is lábánál fogva, fejjel lefelé reptetem, de hát "kölcsön kenyér visszajár"! Kénytelen vagyok feljebb emelkedni, ugyanis elég érdekes lenne, ha valaki unalmában kikönyököl az ablakba (ha van még egyáltalán ilyen ember, a legtöbb beül a tv elé...) nehogy azt lássa, hogy szőke hajú lány, teljes nyugalommal repül a tömbházak között, néha-néha egy vidám bukfencet is megejt, ilyenkor a társa, akinek láthatóan megrázóbb dolog a repülés, élesen fel-felsikít. Igen, valószínűleg elég gyorsan időpontot kérne egy pszichológushoz, vagy elhinné hogy Superman létezik. Rosszabb esetben rám lőne az otthon illegálisan tartott medveölő puskával. Jelen esetben egyikhez sincsen hangulatom, tehát inkább a háztömbök fölé emelkedem. Nem kis meglepetésemre a város elég nagy, amerre csak a szem ellát kivilágított utcák, terek, sugárutak, s házak áradata mindenütt. Aaron valószínűleg mondani akar valamit, mivel teljes tüdővel kiabál bele az éjszakába, csak én nem hallom a sebesség és az utcák forgalmának zajától. Mivel fogalmam sincs merre járunk, ezért úgy döntök megfelelő leckét kapott, s elengedem a lábát. Mielőtt őrült kiáltozásba kezdhetne, mellé repülök, s megragadom a karját.:
- Kapaszkodj jó erősen! - Szerencsére van annyi esze, hogy megfogadja a tanácsomat, s végre azzal nem kell foglalkoznom, hogy ne essen le.
- Amelie Lincoln! Eszednél vagy?! Fél lábamnál fogva végighurcolni engem egy ellenséges városon!
- Úgy tűnik jobban jártunk volna ha annál a szállítási technikánál maradok.- Kiabálom bele a szélbe, s csak remélni tudom, hogy el is jut hozzá.:
- Különben ha már itt tartunk, te hogyan képzeled hogy kiugrassz velem egy kórház 20. emeletéről?
- Csak megmentettem az életedet, de ne zavarjon...
- Mit ne mondjak érdekes módszereid vannak az életmentésre! - Az alattunk elterülő város nyomornegyede felett haladunk el. Még így magasból látszik a lemállott vakolat helyén a csupasz téglákból rakott fal. Az egyik sikátorból ordítozás majd olyasmi hallatszik fel, mint amikor egy feje betörik. Igyekszem nem figyelni az újonnan felhangzó röhögésre, majd az egyre-másra ismétlődő rúgások zajára. A kezemen, s hátamon egyenként merednek égbe a szőrszálak, ráz a hideg. Hirtelen azt érzem, hogy szárnyaimat mintha valami ólomsúllyal húzná a föld felé. Minden egyes csapást égető fájdalom kísér, a halántékom lüktet, a szívem olyan gyorsasággal ver, hogy abban sem vagyok bizonyos, hogy ez egyáltalán lehetséges. Folyamatosan veszítünk a magasságból, útitársam rémült kiáltása is alig jut el tudatomig. Mintha már nem is vér hanem vas folyna az ereimben. Nem túl kellemes zökkenéssel érkezünk az egyik háztatőre.

"Elrabolva"

Aaron az ágyamhoz sétál, s kényelmesen elterpeszkedik rajta. Jellemző, az ilyen dolgain már meg sem lepődöm. A koszos cipőivel addig túrja a hófehér paplant, még láthatóan számára is megfelelően mocskos, és gyűrött lesz. Grimaszolok egyet:
- Aaron, nekem még pár napig abban az ágyban kéne feküdnöm... - Vigyorog. Neki lehet hogy ez vicces, de én nem igazán érzek így.
- Amy, ha te visszafekszel ebbe az ágyba, azt nem élve fogod tenni. - Most pedig a hülyeségeivel húzza az agyamat... :
- Aha, persze. Na legalább engedj oda! - Mivel nem-igen akar odaengedni, belebokszolok kétszer  a vállába.
- Na! - ezek után végre odaenged maga mellé. További sikeres lökdösődés eredményeképpen végigfekszem az ágyon.
- Most meg vagyok halva? - A szemét forgatja:
- MÉG nem.
- Szerinted ez vicces?! - A szája széle megrándul. A szemei már nem csillognak vidáman. Kezd komolyan megijeszteni. :
- Na, most már húzzunk innen! - Feltápászkodik, és minden tiltakozásom ellenére egyszerűen a vállára vesz, s elindul az ajtó felé.:
- Most komolyan végig fogsz sétálni egy kórházon, az egyik betegükkel a válladon a sikítozva ellenkezik?
- Ez nem egy kórház. A többi stimmelt, az-az nem sétálunk hanem szépen kirepülünk az ablakon. - Nekem ez már magas. Először is miért kell gyakorlatilag elrabolnia erről a helyről? Másodszor honnan veszi, hogy szó nélkül segédkezek eszement tervében? A rúgkapálás nem segít, úgy tűnik csak magamnak okozok vele fájdalmat, mert a kezem márt kezd zsibbadni a folytonos, felesleges püföléstől. Ezért inkább úgy döntök kérdőre vonom kicsit sem megalázó helyzetem miértjéről.:
- Honnan veszed, hogy önként segíteni fogok neked? - Röhög:
- Onnan, hogy szerintem nagyobb benned az életösztön, mintsem hogy dacból lezuhanj 20 emelet magasságból... - Ez mégis miről beszél? A következő pillanatban megértem: A folyosóra kilépve egy kitárt ablak fogad. Ar pedig gondolkozás nélkül kiugrik rajta. Velem együtt. A szél süvít, mi pedig egyre gyorsulunk. Pillanatok alatt úgy döntök, hogy Aaronnak azért egy kis leckéztetés nem árt...