"Kockás linóleumpadló"

Összeszorított szemhéjam sem véd meg a szobában uralkodó fénytől. Nem érzek fájdalmat, az időérzékemet teljesen elveszítettem. De a mindent átjáró fájdalom elmúlt, csak a fejem lüktet még egy kicsit. Óvatosan kikukucskálok szempilláim mögül. A szoba tökéletesen fehér és tiszta, mégsem kelti kórház benyomását. A bútorzatot az ágy alkotja, semmi más nincsen a szobában. A kockás linóleumpadló fényesre súrolva, olyannyira hogy szinte visszatükrözi a fehér plafont, melynek közepéről egyszerű csillár   lóg le. Az ággyal szemben egyszerű faajtó. Óvatosan megpróbálok felülni, csak a harmadszorra járok sikerrel. Hajam szétáll, oroszlánsörényként keretezi arcomat. Lehúzom magamról a patyolatfehér takarót. Nincsen rajtam cipő, csupán egy fehér csipkés hálóing, olyan darab amit a horrorfilmek  áldozatai szoktak viselni. Sérüléseknek nyoma sincsen rajtam, a bőr mindenhol ijesztően tökéletes. Felhúzom a lábaimat, s magzatpózba gömbölyödök. Most hogyan tovább? Mit tegyek? Mi történik velem? Hol vagyok? Miért nem vagyok még halott? Ennél a kérdésnél elakadok. Valakinek szüksége van rám, csak azért nem ölt meg amikor megtehette volna. A pánik szétáramlik bennem. Kapkodom a levegőt, folyik rólam a víz. Próbálok az öntudatlanságba menekülni, de nem sikerül. Döntést hozok: ki kell jutnom innen. Most. Felpattanok, s szinte azzal a lendülettel vissza is ugrom az ágyra. A padló jéghideg. De hát van nekem szárnyam! Keresem az ismerős érzést, de nem történik semmi. Kétségbeesetten hátra nézek, a szárnyaim nincsenek a hátamon. Most döbbenek rá mennyit számítottak. Az ember csak akkor jön rá a dolgai valódi értékére amikor már elveszítette őket. Könnyek folynak végig az arcomon, de erőnek erejével összeszedem magamat. Mégis mi veszteni valóm van? Végigszáguldok a hideg padlón. Lenyomom az ajtó kilincsét, gond nélkül kinyílik. A régi Amy azonnal csapdára gyanakodott volna, most azonban gondolkozás nélkül rontok ki az ajtón. Egy folyosón találom magamat, a padló ugyanolyan mint a szobában volt, a falak szintén fehérek. Semmi mozgás. Egyforma ajtók garmadája mindkét irányban. Találomra futni kezdek az egyik irányba, sehol senki. Az utam egy újabb, jóval hosszabb folyosóra torkollik. Mi ez az épület? Mit akarnak velem? Egyáltalán hol a fenében vagyok? Ezek a kérdések zakatolnak a fejemben, miközben lábaim szinte automatikusan rohannak a végig tökéletesen tiszta ajtók, lépcsők, folyosók hálózatán. Nem tudom hova tartok, csak annyi zakatol bennem: ki innen! Már órák óta bolyonghatok, amikor minden tartalékomat felélem, s lerogyok az egyik ajtó mellé. A hálóing rám tapad az izzadságtól, a zihálástól alig kapok levegőt. A mellettem lévő ajtó lassan nyílni kezd, vidám beszélgetés hallatszik ki. Ha elég gyors vagyok nem vesznek észre, de semmi értelme, nem akarok már menekülni sem. Az ajtó becsukódik, s egy nő ijedt sikoltását hallom:
- Carlos, azt mondtad nem tartózkodik senki errefelé! A rohadt életbe is! - Ezek szerint nem tudják ki vagyok. Így már kezd érdekelni a dolog, de meghallom a férfi fenyegető kiáltását, s inkább leszegem a fejemet. Fájdalom járja át testem ahol durván belém rúg. Akaratlanul is felsikítok. A fejem a linóleumra csapódik.
- Kinek dolgozol?! Had halljam! - Óvatosan a fejemre tapasztom a kezemet, mikor visszahúzom ragacsos és piros. Jó néhány pillanatra van szükségem, hogy a saját vérem csöpög a ruhámra. A nő elzöldül, majd berohan a szobába, ahonnan pillanatok múlva hányás hangjai hallatszanak. A férfi durván megragadja a ruhámat s ülőhelyzetbe ránt.
- NEM HALLOTTAD?! KINEK DOLGOZOL?! - Az öklét a feje fölé emeli. Próbálom legyűrni a torkomban keletkezett gombócot, több-kevesebb sikerrel.
- Azt...azt..sem...tudom..ki..maga... A látómezőm szélén fekete pontok, majd kis minták rajzolódnak ki, s szemszögem folyamatosan szűkül. Nézem a kockás linóleumra csöpögő skarlátvörös folyadékot, a saját véremet. Rohanó léptek zaja, kiáltások. Aztán újra minden elsötétül.