"Apa"

Amikor újra magamhoz térek ugyanabban a szobában fekszem. Ez nem lehet más, csak egy rossz álom.  -Mindjárt felébredek. Nyugi, nem bánthat senki. - Motyogom halkan, nem mintha ez bármin segítene. Az előző ébrenlétem (fogalmam sincs mikor volt) alatt történt dolgok a tudatom felszínére törnek. Skarlátvörös cseppek. Hideg kőpadló. Ez a hely. Kopogás hallatszik az ajtón. Értetlenül nézek meredek a nyílászáróra. Bárki kopogjon is, valószínűleg sokkal több joga van itt tartózkodni mint nekem. Egy férfi lép be az ajtón. A harmincas évei elején járhat, magas, izmos, léptei magabiztosak. Végtelen derű és optimizmus sugárzik belőle.
- Hogy vagy, lányom? - Hallom a szívem egyre gyorsuló lüktetését, a vér zubog az ereimben. Hányingerem van. Én már semmit sem értek.
- Nyugodj meg, itt már biztonságban vagy. Hallottam volt egy kis összetűzésed Carlosszal. Előfordul, már nem haragszik rád. - Valahogyan visszanyerem a hangomat, de torkomat még mindig egy gombóc szorítja össze.:
- Egy kis összetűzés?! Kis híján kinyírt! Milyen jogon állítod, hogy az apám vagy?! Ki vagy te egyáltalán? Mi ez a hely? Mi történt Aaronnal? - A hangom egyre magasabb szólamokba csap át, a visszatartott kérdések kitörnek a gáton. Olyan jó rázúdítani őket egy emberre, akit okolhatok mindenért. Tudom, ez önző dolog, de ez férfi azt állítja hogy az apám. Már ez is elég ok arra, hogy dühös legyek rá. Ha tényleg az, s ez egy biztonságos hely, miért hagyta hogy hazugságban éljem le eddigi életem?
- Értem én hogy mérges vagy rám, s valamilyen szinten igazad van. De azért ilyeneket ne gondolj, hogy sosem bocsátasz  meg nekem. - A hangja meggyötört, de valami nagyon megijeszt:
- Te gondolatolvasó vagy.
- Valahonnan mégis csak örökölnöd kellett a különleges képességeket.. - Száját fanyar mosolyra húzza, az optimizmusból semmi sem maradt, átadta a helyét a súlyos csendnek. A ki nem mondott szavaknak is hatalma van. Sokszor nagyobb, mint a kimondottaknak.
- Mi a neved? Ki vagyok én? - A második kérdésnél elcsuklik a hangom. Sóhajt, az orrnyergét dörzsölgeti.:
- Charlie Lincolnnak hívnak. A lányom vagy. - A szavakat újabb csend követi. Hosszabb és mélyebb az előzőnél.
- Anya, ő... az anyám? - Jeges félelem szorítja össze a szívemet. Kiderülhet, hogy egy álomvilágban éltem, hogy még a szüleimet sem ismerem? Annyira jellemző lenne rám...