Találkozás

Hogy éreznéd magad, ha 16 év után megtudnád, hogy az ember akit apádnak hittél, semmi köze hozzád. Ha az igazi apád intézetében vagy, s ő csak olyan természetfeletti képességekkel van megáldva, mint például a gondolatolvasás? Aki elmagyarázza neked, hogy nem vagy más, mint egy nagyon erős fegyver? Ha megtudod kicsi korodtól minden lépésedet figyeli a CIA, a NASA, meg hasonló izék, amiknek a nevét sem jegyezted meg? Tényleg kíváncsi lennék a reakciódra. Én személy szerint félek, de ezt az érzést egy sokkal erősebb veszi át: a várakozás. Találkozhatok Aaron-nal, és nekem most csak ez számít. Nem hajlandóak megmondani nekem, hogy mióta vagyok itt. A napok telnek, de mind ugyanolyan, s nekem fogalmam sincs a hétvége vagy éppen az utált hétfő mikor voltáról. A szobám továbbra is az ahol legutóbb felébredtem, s találkoztam Charlie-val. Nem vagyok képes "apának" szólítani. Holnaptól el kezdenem a "gyakorlatozást", ami abból áll, hogy különböző filmeket nézetnek velem, s azokban kell bizonyos időt eltöltenem. Néhány akciófilmbe belegondolva, inkább a százholdas pagonyra szavaznék...

Hol a fenében lehetnek? Már vagy fél órát késnek. Valaki kopogott! Az ajtó kinyílik, és Ar lép be rajta. Én pedig nem tudom türtőztetni magamat, s szinte szó szerint a nyakába ugrok. Nem tudom melyikünk lepődik meg jobban, ugyanis általában elég szégyenlősek vagyunk. (Kivéve vészhelyzetek lásd: Malacka..) Ő is megölel (ez azért a minimum) aztán suttogva megkérdezi:

- Valami gátlásoldót adtak be neked? - Az arcomat a vállába fúrom.

- Menj a fenébe! - Nevet. Milyen régen hallottam nevetni. Most döbbenek rá, hogy mennyire hiányzott. Valahonnan a távolból eljut hozzám néhány hitetlenkedő kérdés hangfoszlánya, de most egyáltalán nem érdekel. (Különben is ezen mit kell félreérteni? Jó, van mit de akkor is!) Valószínűleg Aaron is hallja őket, ezért felkészülök rá, hogy eltol magától, de nem kis meglepetésemre, csak még szorosabban zár a karjába. Olyan halkan mond valamit, hogy először nem is értem.

- Mi? 

- Azt mondtam remélem rajtad nincsen lehallgató..Meg hogy utálom ezt a helyet.. És... hogy hiányoztál... - Beáll a csend. Erre elég nehéz bármit is mondani.

- Te is hiányoztál... - Nem merek felnézni. Mondandóm hangosabbra sikerült, mint szerettem volna. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a célszemélyhez ért el. Ha felemelném a fejem (amit nem fogok megtenni mostanában, tényleg mit csinálna az amerikai titkosszolgálat, hogyha bár napig így maradnék? ) akkor szembe kéne néznem velük. Ez mondjuk nem okozna, túl nagy lelkifurdalást, ugyan is mivel nem ismernek, szerintem semmi közük hozzá. Ar szemébe félek belenézni, pedig ez hülyeség. Valószínűleg szinte senki sem értené, hogy pontosan mi bajom van: kivéve Aaront. Elvileg az nem ütközik törvénybe, hogyha valakinek azt mondom hiányzott, csak hát én nem szoktam nagy szavakkal dobálózni. Ez pedig a szememben nagy szó. Pár perce így állunk, páran már felettéb diszkréten köhögnek.

- Felőlem meg fulladhatnak. Ha akarnak valamit inkább szóljanak! - Döbbent csend. Pár másodpercig, ugyanis Ar felröhög, annyira hogy kénytelen lenne elengedni, de ehelyett inkább magával húz a padlóra. A helyzet egyáltalán nem vicces, de én sosem tudtam megállni röhögés nélkül ha barátom nevet. Ő az egyetlen lény a földön, aki bármikor meg tud nevettetni. Talán még Luc-nak szokott sikerülni. Valaki durván felrángat a padlóról, majd akkora pofont kever le, hogy fejem oldalra csapódik. Nem sírok, nem érdemli meg.

- Amelie Lincoln, mégis mit képzelsz magadról!?

- Charlie Lincoln, azt hiszem a nevelésemmel már kissé elkéstél. - Még egy pofon, legalább a másik oldalra. 

- Köszönöm, legalább a pirosítót megspórolóm...  Mondjuk az ujjlenyomatokkal biztosan divatot teremtek... - A keze ujjra meglendül, de ez elől félrehajolok.