Nathalie

Szobafogság. Most komolyan? Mintha öt éves lennék. Nem, inkább három. A "tiszteletlen viselkedésemért" kaptam. Hát én tényleg rettentően pofátlan vagyok és egyetlen célkitűzésem az embereknek ártani.. (Ha valakinek nem esett volna le, szarkazmus.) Egy hét "letöltendőt" kaptam, ennyivel tolódott el az iskolába járás. Igazán kíváncsi vagyok erre az iskolára, ugyanis Ar-on kívül egyetlen velem egykorúval sem találkoztam. (Vele sem azóta a bizonyos incidens óta.) Charlienak szent meggyőződése, hogy most majd elgondolkozok a dolgaimon. Ez mondjuk tény, de nem feltétlenül úgy jár az agyam, ahogy azt ő szeretné. Észrevettem, hogy a falam nem teljesen makulátlan. A éjjeli szekrény mögött, néhány négyzetmiliméteren lejött a mész! Egész érdekes fél óra volt, amikor arrébb raktam... Nyomott vagy fél tonnát. Fogalmam sincsen mi lehet benne. Igen, elég furcsa dolgokkal ütöm el az időt, de már meguntam az önvédelmi fogások gyakorolását, és a "csapjuk minél erősebben a párnánkat a falhoz" című lég szórakoztató, de sajnos hamar megunható játékot. Kopognak az ajtón. Fapofa fel, véletlenül sem válaszolni...
- Amy! Bejöhetek? - Dörömbölés. Ez a hang egyáltalán nem ismerős nekem, de kezdem megszánni:
- Nincsen bezárva. - A kilincs lenyomódik és egy szőke fej nyomakodik be az ajtón. Egy hatéves körüli kislányhoz tartozik, akit a természet óriási kék szemekkel áldott meg, pici szája mosolyra húzódik.
- Amy, te vagy az?
- Ööö.. Igen, Amelie Lincolnnak hívnak.. És különben szia.. öö.. Te ki is vagy? - Furcsán ismerős volt.
- Nathalie! A húgod! - A kislány rám mosolygott, én pedig ledermedtem. Gondolatok kergették egymást a fejemben, olyan iramban, hogy kezdett belesajdulni a koponyám. Lett volna egy kis tesóm. Tíz éves körül lehettem, Anya bement a kórházba, és hónapokig bent maradt. Nagypapihoz kerültem. Utána azt mondták, hogy alig élte túl a szülést, és a kis tesóm meghalt. Ezen sosem gondolkoztam el igazán, hogy mi történt akkor. Szerettem Papinál, és nem igazán értettem meg a helyzetet. A kislány továbbra is engem bámul:
- Nem tudod ki vagyok? - A szája széle legörbül, hangja síróssá válik.
- De, tudom.. Gyere ide! - Felmászik mellém az ágyra és szorosan megölel. Sosem volt húgom. Az-az úgy tűnik nagyon is volt, csak a drágalátos famíliám elfelejtette közölni velem.. Lassan már azon sem csodálkoznék ha egy vadidegen ember leszólítana az utcán, "Hé, kislány én vagyok az apád!"-szöveggel.. Elképzelhető hogy el is hinném neki.
- Hallottad amit mondtam? - Hoppá, rendelkezem egy kishúggal aki mondott nekem valamit, én pedig "jó" nővér módjára nem figyeltem.
- Bocsi, nem hallottam.. Mit mondtál?
- Azt kérdeztem, hogy majd megvédsz a suliban ha megint csúfolnak? - Valami érthetetlen melegség jár át.
- Hát persze. Mindenképpen. - Csendben ücsörgünk még egy jó darabig az ágyon..