Mrs. English

Mérgesen nézek Dean-re. Úgy döntök inkább rá sem nézek. ( Most komolyan! Mintha ediig nem lett volna elég bajom a "menőkkel". A véleményük nem érdekel, de a belőlük áradó magas fokú sötétség, egyszerűen irritál.) A kezemre hajtom a fejemet, szép lassan álomba merülök. Távolról sipító hangot hallok:
 - Miss Lincoln, azonnal a táblához! - Cinikus félmosolyra húzom a számat. Most komolyan, jobban beszélek franciául, mint Mrs. English ( még a neve is!.... Na mind egy. ) Kicaplatok a táblához. Kezembe nyomja a krétát ( Lehet, hogy "szuper" suli, de ragaszkodnak a krétához.) Újra felteszi a kérdést. Sóhajtava tökéletesen kidolgozom neki. Az itteni a követelmények a nem is mondom inkább hol vannak. A tanárnő összeszorítja a száját, és beír egy ötöst. ( Papi / anya apukája/ francia. Igazából nyolc éves koromig velük éltem, a franciát jobban anyanyelvemnek tekintem, mint az angolt.)
- Legközelebb ajánlom, hogy figyelj órán!- mégis mi a fenének? Pff. Udvariasnak lenni Amy!
- Igenis, Mrs. English !
- Leülhetek?- kimérten bólint. Ettől nem lesz jobb tanár. Engem mondjuk nem izgat. Három helyről megkapom, hogy "stréber", miközben a padom (hoppá, "D" meghalsz, padunk..) felé közeledek. Szenvtelenül leülök a helyemre, és az óra további részében minden kérdésére még az előtt válaszolok, hogy sikerülne befejeznie. Végül is ő akarta. Ahogy megszólal a csengő kiviharzok a teremből, csak Göcsört mellett lassítok. Aaron úgy két perccel később jelenik meg. Vigyorogva megszólal:
- Malacka( Mrs. English, mivel olyan idiótán mondja mindig, hogy "Oui") gazdagodott néhány ősz hajszállal!- Elmosolyodom:
- Ő akarta. Nem?- A fejét csóválja. Nekem pedig eszembe jut, hogy miért hívtam:
- Mégis, miért nem mondtad meg Dean-nek ,hogy ne merészeljen mellém ülni?!
- Mondtam...- furán néz rám, ilyet ő nem szokott. Úgy döntök inkább nem akarom tudni. Leül a fa mögé, az árnyékba. Kinyújtja felém a kezét.
- Ellógjuk a bioszt? - A bélcsatornák következnek... Szó nélkül rábólintok, és hagyom, hogy lehúzzon maga mellé a földre.

Az "öngyilkos jelölt"

Reggel kissé megviselve jelenek meg franciaórán. Reggel annyi luxust engedtem meg magamnak, hogy kifésültem kócos loboncomat. Nem érdekel, hogy nézek ki. A menő lányok, már felvették " harcállásukat". ( Mivel új gyerek jön, aki történetes fiú, az osztályban van két üres pad, ilyenkor szétülnek és az "Új"nak választania kell. Ha nem kedvükre való visszaülnek egymás mellé és rá sem néznek. Itt a George Bush-ban az első benyomás alapján töltöd el /vagy inkább le/ az éveidet. ) Még el sem kezdődött  az óra, de már megkapom az első "poént":
-Buhhhh!! Na mi van? Nem mászol fel a plafonra?-  A szemem sarkából látom, hogy Aaron keze ökölbe szorul. Bennem is rendesen felment a pumpa. Végigfut rajtam a méreg és tudom, hogy nagy hülyeséget csinálok, de már mindegy. Pillanatok felrepülök a plafonra és affektálva nyávogom:
 - Juj, de megijedtem! Mindjárt elájulok!- A másodperc törtrésze alatt lent termek. Nem vagyok veszélyeztetve. Fel sem bírják fogni mi történt. Az ajtón belép Mrs. Stevenson és csendre int minket. Elkezdi bemutatni Deant. Előhúzom a padomból az Üvöltő Szelek egyik agyonolvasott példányát. ( Igaz a sulis könyvtár nagyon nagy, de gyakorlatilag csak én és még néhány "nyomi" látogatjuk. Viszont csak négy könyv van ami az enyém, ezért ezeket nagy becsben tartom, az Üvöltő szelek is közéjük tartozik...)  A diri felemeli a hangját, tehát valami "fontosat" mond. Legyen neki gyereknap. Felpillantok, a tekintetem "D"-ével találkozik. Remélem Ar elmagyarázta neki, hogy mellém ülni felér egy öngyilkossági kísérlettel..

Igazgatónőnk befejezi a szövegét, és megkérdezi az osztályt, hogy hova ülhet az ő szavaival élve a "kis édes". Na, jó őszintén sajnálom Deant, de Chaty /Üvöltő Szelek, ha valaki annyira műveletlen hogy nem tudná../hisztizik és ez most jobban érdekel. Hallom, hogy valaki hozzám beszél:
 - Ameli Lincoln! Tehát felteszem újra a kérdést! Hajlandó vagy segíteni Mr. Thompson-nak az órákon és körbevezetnéd iskolánkban? - Mély levegőt veszek. A lehető legudvariassabban kinyögöm :
 - Igen. - Dean kényelmesen lepakol mellém. Papírrepülőt dobok Aaronnak "A macskák énekelnek"! Vigyorogva néz rám.

Hova tűnnek a seprűk, a szertárból?

Az ajtóban három ( számomra baljóslatú alak ) áll : Suzanne, Amelie ( Igen nagyon irritáló, hogy ugyanúgy hívnak minket... Pff.) És Mrs. Stevenson . A testes igazgatónő elfoglalja az ajtó háromnegyed részét. " Aggódva" és affektálva szólal meg:
 - Miss Lincoln, jól van? - Nem tudom mi van velem, de most még minimális udvariasságra sem vagyok  képes. Az adrenalin még mindig áramlik ereiben, amit jelen esetben a minél meggyőzőbb alakítás érdekében használok:
 - Mrs. Stevenson, valami baj van? - Tényleg kezdek álmos lenni.. Sebaj, valószínűleg a franciaóra bánja.
- Kedvesem, elég mélyen alszol, fél órája dörömbölünk. Miért támasztottad ki egy székkel az ajtót?-A fenébe! Észrevette! Úgy tűnik nem tettem elég messzire. Most csak abban tudok reménykedni, hogy nem kapcsol lámpát, és nem néz be ágyam alá.
- Kicsit paranoiás vagyok hölgyem. És bármily meglepő álmos is...- Na de jó! Holnap az egész suli ezen fog csámcsogni. Végül is még mindig jobb mintha az menne: "Te hallottad, hogy Amy Lincoln csak úgy fogja magát és kirepül az ablakon? Biztos a takarítószertárból lopja a seprűt!" vagy " Valahogyan kiszökött ahhoz az Aaron gyerekhez.. - Hát igen, egyértelműen a legjobb még a paranoia.
A diri összehúzott szemmel mérget:
- Rendben van, jóéjszakát! Szeretne holnap beszélni a phciológussal?- Na nem. Dilidokit azt nem. Mindennek van határa!
- Köszönöm, hölygyem nincsen rá szükségem.- Bólint, és kivonulnak a szobából. Hullafáradtan dőlök az ágyba, azonnal elnyom az álom.

"Manci néni macskája"

Az elmosódott foltok szép lassan képpé állnak össze. Körülnézek. Egy bálteremben állok. Na köszönöm, most ebből jöjjek rá, hogy hol vagyok? Annyi bálos mesét írtak. A fejemet forgatom, hátha észreveszek valami érdekeset.A nők különböző ruhakölteményekben illegetik magukat. Ettől nem lettem okosabb. Dulakodást hallok a hátam mögött, az utolsó pillanatban vetem földre magamat, egy láncfűrész (?) repül át a fejem felett, és beleáll a falba. Na de jó. Valami modern horrorba csöppentem. Hogyan lehet hogy nem ismerem? Elég valószínű, hogy ez csak egyik embertársam elmebeteg elméje. Viszont amikor meglátom a "Láncfűrész-hajigálót" már kicsit sincs kedvem itt maradni. Úgy tűnik Aaron olvas a gondolataimban, mert a színek összefolynak előttem és egy kék ágytakarón találom magamat.

 Mindkét fiú aggodalmasan fölém hajol. Dean szólal meg:
 - Amy, ha elég jól vagy vissza kéne menned a szobádba.. Hajnali öt óra.- Most ugye ugrat? Ennyi idő nem telhetett el. A fegyver emléke még túl élénken él bennem, most nem tudom elviselni az ugratást.:
 - Hülyéskedj, a Manci néni kismacskájával "D"! - Sóhajt egyet és az orrom alá nyom egy órát. Nem hazudik. Picit fáradt de poénosnak gondolja magát, mert miközben leugrom az ágyról és az ablakhoz sétálok, utánam szól:
 - Hol lakik Manci néni? Szeretem a macskákat...- Meglebegtetem a szárnyaimat  és felröppenek az ablakpárkányra. A vállam felett visszanézek Aar-ra:
 - Miért is énekeltek a macskák?-kérdezem. Szó nélkül Dean-re mutat. Bólintok. ( Tehát, Dean-t akarta nekem bemutatni. Eddig úgy tudtam nincs szobatársa, ezek szerint "D" az új fiú. Én pedig előbb megismertem őt, mint a "nagymenők".. Amelie ki fog nyírni.) Kiröppenek, az ég már halvány rózsaszín. Sietve repülök a szobám ablakához. Besurranok és becsukom magam mögött. Csak most veszem észre, hogy többen verik az ajtót. Nyelek egyet. Pillanatok alatt pizsamát veszek, összetúrom az ágyamat, a fél paplant magam után húzva indulok az ajtóm felé. Észbe kapok és összegubancolom a hajam. Kinyitom az ajtót:
 - Mi az? Ég a ház?

"Babapiskótás Paradicsomtorta"

Aaron most már nagyon is fiúsan szitkozódik. Röhögök rajta. Jólesik visszaadni a piszkálódásokat... Nem rossz indulatból, de akkor is vicces, hogy most nem én függök tőle, hanem ő tőlem.
 - Amy a rohadt életbe is! Tegyél már le!- Elvigyorodom. Ezt nem nyeri meg olyan könnyen.:
 - Jelszó?
 - TE-GYÉL-LE!!!
 - Téves. - Úgy tűnik kezdi biztonságban érezni magát mert szorosan átkarol és belemegy a játékba. :
 - Csipkerózsika?
 - Téves.
 - A konyhás néni ősz hajszála, ami egyszer a spagettimben volt?
- Te beteg vagy! Különben: Téves
-  Tudod mit? Beszélj amit akarsz, és ha sikerül elhallgattatnom téged, akkor leteszel.- Oké, kihívás elfogadva.:
 - A periódusos rendszerben a a főcsoport azt mutatja meg hogy mennyi vegyértékelektronja van az adott at...- szájon csókol. Eltolom magamtól.
 - Héj, ez így nem ér!- Háborodom fel. Magabiztosan vigyorog:
 - Nekem mindegy  Amelie, nyertem.( Nagyon jól tudja, hogy utálom ha ateljes nevem szólítanak...) Tehát tegyél le.- Mérgesen nézek rá, csigalassúsággal ereszkedni kezdek, végül duzzogva megszólalok:
 - Különben a jelszó Babapiskótás Paradicsomtorta volt..- Röhög.
 - Hány évig is akartál fogva tartani a saját szobám plafonján?- Kinyújtom rá a nyelvem, és egy huppanással földet érek. Hirtelen mély szomorúság kerít magába. Az arcomon könnyek folynak végig. Az Utazás kezdődik.

"Nagy fehér izék"

A szárnyaimat próbálgatom, most éppen nagyjából 4 méter magasról nézek le a két fiúra. Dean szólal meg először:
 - A fenébe is Amy, ne használni hanem eltüntetni próbáld!- mérgesen fújok egyet, majd leereszkedem a földre. Mielőtt megszólalhatnék Aaron kérdez:
 - Fantázia világban el tudod tüntetni?
 - Fogalmam sincs. Sohasem próbáltam. Ott teljesen normális, hogy így mászkálok.- Lenézek a hajamra, és eléggé meglepődök, nem szálegyenes fekete, hanem az a szőkés se nem egyenes- se nem hullámos bozont ami hétköznapokon "ékesíti" fejemet. Ar sóhajt egyet.:
 - Megpróbálod eltüntetni?- Lázasan kutatok az agyamban, hogy valamit kérhessek cserébe. Aztán beugrik.:
 - Igen, megpróbálom, ha elmagyarázzátok hogyan mentette meg Dean az életemet.- A két fiú egymásra néz. "D" aprót biccent. Aztán beszélni kezd:
 - Nem csak neked vannak különleges képességeid.( Na ez is jól kezdődik) Az enyém például az, hogy az időt le tudom lassítani, vagy minimálisan felgyorsítani, de ez rengeteg energiámat felemészti, mielőtt megijednél tőlem. Téged is azért tudtalak megmenteni, mert bár az időt le tudom lassítani, de az emberek ugyanolyan gyorsak maradnak. Van kérdés?- Halványan elmosolyodom:
 - Nincs kérdés, Professzor.- Röhög és Aaron felé fordul:
 - Eddig ő viseli a legjobban... - Ar elmosolyodik, de aztán rám néz:
 - Na pakold el gyorsan azokat a nagy  fehér izéket mert Mrs.Stevenson-nak ( Ő a diri)  ezt már elég nehezen magyarázzuk meg...- Most már én is velük röhögök, majd becsukom a szemem és próbálom felidézni, hogy-hogyan jelentek meg. Féltem, rettegtem, hogy kinyiffanok. Erősen koncentrálok a szárnyamra és ezt motyogom:
 - 'Most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, a fenébe is!- kinyitom a szemem. Hátrapillantok. A szárnyaim pimaszul lengedeznek, de a két fiú vigyorog, teljesen egyszerre szólalnak meg:
 - Huh, Csipkerózsika eltűnt! - Na, jó gondolom. Most vagy ők kergültek meg teljesen, vagy én. A következő pillanatban Aaron megkönnyebbülten átölel, én pedig megöbbenve látom, hogy úgy nyúl át a szárnyamon mintha levegő lenne. Most már én is vigyorgok, és Ar-ral együtt a másodperc töredéke alatt  felrepülök a plafonig. Röhögve nyugtázom, hogy meglepetésében nem éppen fiúsan sikít.

Valóság...

Nem, ez nem lehet a valóság. Hát nem látja Aaron, hogy szárnyam van? Pedig ha valakinek, hát neki tudni kéne, hogy csak az Utazások alatt van szárnyam. És van képe azt állítani, hogy ez valóság?! Úgy tűnik van mert elkezd unszolni :

 - Amy, fogd már fel!- mérges vagyok rá:

 - Bizonyítsd be!- összeharapja a száját, és odalép hozzám. Szó nélkül  átölel. Nyelek egy nagyot. A szája az enyémre tapad. Beleborzongok és várom, hogy leszúrjon/megmérgezzen, vagy valami ilyesmi. De semmi ilyen dolog nem történik, csak annyi akaratlanul visszacsókolok. ( Azt hiszem ezen van mit megmagyaráznom. A fantáziavilágokban csak akkor érhetnek hozzám, ha meg akarnak ölni, de Ar úgy tűnik semmi ilyet nem tervez. Ez viszont azt jelenti, hogy igaza van és ez a valóság. De akkor miért van szárnyam? )

Simán csak Dean...

A sötétségből a gravitáció okozta folyamatos gyorsulás térített magamhoz. Olyan érzésem volt, mintha az idő lelassulna körülöttem. Szinte magam előtt láttam, hogy becsapódok a macskakövekkel kirakott részére. Persze én már csak ilyen mázlis vagyok. Ha lezúgok 20 méter magasról, essek macskakövekre, hogy a túlélési esélyeim még jobban a béka segge alatt legyenek.(Pff.. ismét jellemző) Ha jól saccolom, úgy öt méterre vagyok a kövektől. Hirtelen egy hang jut el a tudatomig:
 - A fenébe is, tudod milyen kimerítő ez az egész? Azonnal fordulj meg és érkezz talpra! - Megmagyarázhatatlan nevethetnék jön rám, de engedelmeskedem. Megfordulok és guggolásban puffanok a földre. Minden elsötétül. Amikor kinyitom a szemem egy sötétkék ágytakarón fekszem és fekete, kócos hajú fiú néz rám gunyorosan.
 - Milyen beteg ötlet vezérelt amikor sötétben, egyedül, a "galambkakis részen" próbáltál átjönni?-Megköszörülöm a torkomat ami rendesen kiszáradt:
 - Átjönni? Hol vagyok? - A fiú elmosolyodik majd kezet nyújt:
 -Dean... Szólíts csak Dean-nek! A nevem többi része nem érdekes.- Félig felvont szemöldökkel nézek rá, és mivel egész jól érzem magam felülök:
 - Oké, Simán Csak Dean. Akkor elmondanád végre, hogy hol vagyok? - Vigyorog.
 - Ar biztos, hogy nem lökött egy kicsit a barátnőd?- most veszem észre Aaront, ott ül egy széken, csak eddig kiesett a látószögemből. Arca aggodalmas, de azért ugrat:
 - Hogy lökött-e? Most nézz rá! Szerintem ez egy tök felesleges kérdés! - Csúnyán nézek rá és elküldöm egy olyan helyre aminek köze van női rokonaihoz.- Röhögve néz rám:
 - Látom jobban vagy! Köszönd meg Dean-nek! - Vágok egy "érdekes arcot"
 - Oké, köszönöm Dean! Amúgy mit is köszönök? - "D" szája mosolyra húzódik.:
 - Mondjuk, hogy megmentettem az életedet?- Itt kicsit elbizonytalanodok, aztán leugrok az ágyról, de megbillenek és automatikusan korrigálok a szárnyammal. Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy valami gikszer van: A szárnyam teljes valójában csapkod a hátamon, a két fiú pedig kimeredt szemmel néz rám. Na jó, kinek a beteg agyában született ez a fantáziavilág? Miért nem emlékszem az Utazásra? Eddig mindig emlékeztem... Először Dean szólal meg:
 - Bizarr.. - Aaron közbevág:
- Hogy került ide a szárnyad? - Pff.. mérgesen fújok. Ezt a világot csak Ő képzelhette el, mert csak ő tudja, hogy van szárnyam. Idegesen válaszolok:
- Jó, mivel téged gyakorlatilag Aaron teremtett nem tudnád megmondani valahogy neki, hogy szedjen ki innen?- A kék szemek érdeklődőn néznek rám:
 - Amy Lincoln ez a valóság!

A sötétség mely körbevesz...

A mélység felett egyensúlyozni nem valami nagy élvezet.. A téglaborítású falhoz tapadtam. Odaértem az első ablakhoz és óvatosan benéztem rajta. A szobában nem volt senki, gyorsan elsurrantam előtte de ezután szinte ott volt a következő, amiből "hívogató" sárga fény vetült ki az éjszakába. A szobában két lány ült Amelie és Suzanne...
 - "Ilyen balszerencsém nem lehet!"-Fut át az agyamon... És ekkor meghallottam, hogy mi, pontosabban ki a témája a beszélgetésüknek. Mivel ilyen mázlis napom úgy tűnik végighallgathatom az összes pletykát magamról és Aaronról. Na ez volt minden "álmom", ha már úgy is Csipkerózsika vagyok, ezt már úgysem mosom le magamról. Sajnos esélyem sincs ellopódzni az ablak előtt, mert Suzanne pont szemben ül az ablakkal. A fenébe is!
 - Tehát hogy is mondod?- kérdezi Amelie nyávogós, affektálós hangján amitől ráz a hideg.
 - Szerintem itt valami nagyon nincs rendben! Mit eszik Aaron McArthur, Amy Lincoln-on?- Susy (ahogy barátai szólítják) láthatóan ideges.Úgy kell neki.
 - Aaron olyan helyes és mégis vele lóg!- Ameli csalódott. Nekem meg mindjárt hánynom kel..
 - Fogalmam sincs, ki kéne deríteni..- most komolyan titkos ügynököset akarnak játszani? Ennél kevés nevetségesebb dolgot hallottam..
 - Nézzük meg, hogy Srtéberke a szobájában van-e!- mindketten elhagyják a szobát és végre zavartalanul folytathatom utamat a párkányon. Elhagytam a lányok hálóablakit, különösebb megpróbáltatások nélkül. Az U közepénél szerencsére nincsenek ablakok. Egyre magabiztosabban lépkedek. Hirtelen kicsúszik a lábam alól a kő. Megbillenek és kezemmel kétségbeesetten próbálok belekapaszkodni valamibe, de próbálkozásomat nem koronázza siker. A mélység felé zuhanok. A sötétség ami körbevesz puha és kellemes. Nem félek.

A párkány..

Lélekszakadva rohanok vissza a szobámba és magamra zárom az ajtót. Most még az sem érdekel, hogy hasonlóan közlekedek egy hurrikánhoz. Ledőlök az ágyra, szőkés hátközépig érő hajam kibomlott a szoros fonásból, most pedig enyhén hullámozva keretezi arcomat a hófehér párnán. Jelen esetben ez sem  érdekel. Arcomat a kezembe temetem, és azon gondolkozom, hogy milyenek az esélyeim. Elvileg semmilyenek. Az épületben biztos, hogy nem tudom észrevétlenül  megközelíteni a fiú hálókat. Most vágyom rá hogy olyan legyek, mint utazásaim során, ugyanis kiderült hogy nagyon is erős utazó vagyok.( Amikor megjelenek, szőkés hajam fekete lesz és derekamig ér arcvonásaim, hasonlóak maradnak, de letisztulnak, bőröm /ha ez egyáltalán lehetséges/ még egy árnyalattal fehérebb, és amúgy is vékony alakomból gyakorlatilag modell alak lesz. A legfurcsább, de többször megtapasztalhattam elég hasznos dolog a hófehér, körülbelül 4m átmérőjű szárnyam. Igazából pont a szárny miatt szeretnék átváltozni, ugyanis repülni is tudok vele. Imádok repülni. Viszont ha most átváltozok akkor sosem tudom meg mi a baja Ar-nak. Az egyetlen dolog ami ugyan-olyan marad rajtam az a szemem. Aaron szerint szép kék, szerintem meg olyan mint egy viszonylag tiszta pocsolya vize...) Rádöbbenek, hogy az ágyban fekvéssel tényleg nem megyek semmire, ezért felugrom és kinyitom az ablakot. Az épület U-alakú a lányok hálói az U jobb-, a fiúké a baloldalán helyezkednek el.
Kikönyököl az ablakpárkányra és beszívtam a friss  késő- őszi levegőt. Hirtelen ráébredtem mit is csinálok. Hiszen körbefut az épületen egy fél méter széles párkány! Lassan alkonyodik, a nap már majdnem teljesen eltűnt az épület mögött. Összeszorítom a számat. Sohasem voltam tériszonyos de húsz méter magasan sétálgatni nem miden álmom. ( Igen a suli picit robusztus, a szobám a második emeleten van...) A falhoz tapadok és óvatos tapogatódzó lépésekkel elindulok.

" A macskák énekelnek"

Már, egy jó hónapja, hogy megismertük egymást... Ha ez lehetséges a többiek még jobban utálnak, mint eddig, ugyanis Aaron az elérhetetlen George Bush-i szépfiú.. Az-az ők ezt látják benne. Ar pedig pont ezért nézi le őket.. Igazából ez az ő bajuk engem nem igazán izgat.. Mondjuk amikor egy felsőbb éves  "menő csaj"megállított a folyosón ( azt hiszem Amelienek hívják, de annyira nem érdekel) és a kezembe nyomott egy almát ilyen kísérőszöveggel:

 - Ó, tessék Hófehérke itt az almád.. Az-az jajj bocsi keverem mindig a Csipkerózsikával...-na itt egy kicsit elszállt az agyam és lenyomtam neki egy 5 perces kiselőadást a reletivitás elméletről aztán én is "bocsánatot" kértem, mondván azt hittem bukik fizikából, de nem rosszul emlékeztem, kémiából...( Azt hittem felnyársal a tekintetével, végül is lehet, hogy boszorka.. De aztán megúsztam egy "Eztmégmegbánoddal!"... - Hát, bánjam.. Utálom ezt a helyet, főleg hogy tudom mi a céljuk.( Gyakorlatilag összegyűjtik a pénzes emberek gyerekeit, hogy ők nem kicsi tandíj fejében " megnevelik őket.. Na persze.. minél több pénze van Apucinak/Anyucinak annál több mindent megengedhet magának a gyerek...) És ugye itt jön a képbe, hogy kerülök én ide? Nem szeretek beszélni a családomról, de hát na mindegy.. Röviden: Egyke gyerek vagyok, Anyukám meghalt amikor tíz éves voltam...Apám üzletember, csak terhére voltam. Alig várta, hogy 14 éves legyek és lepasszolhasson ide.. Az, hogy utálok itt lenni, egyáltalán nem érdekli...

Pff.. Aaronról akartam beszélni és a kis "kirándulásaimról" (amiket szép lassan kezdek élvezni.) erre kikötök a családomnál, és a relativitás elméletnél. Jellemző...

Tehát Aaron. A fent említettek miatt nyilvános helyen nem is nagyon tudunk beszélni. ( Mivel ha bármelyik öhmm, "kedves" osztálytársam meglátja, hogy vele beszélek azonnal ott terem, valami szánalmas és átlátszó indokkal.Ezért a göcsörtös almafánál szoktunk találkozni. Mivel a suliban elvileg nem lehet telefont használni ( hacsak nem milliomos az apukád) kénytelenek vagyunk a "papírrepülő" technikát alkalmazni, ami abból áll hogy órán vagy szünetekben papírrepülővel megdobjuk a másikat.( Elég profi kódrendszerünk van. Bár ha valaki elcsíp egy repcsit elég ferde szemmel fog ránk nézni.( " Tudtad, hogy U.F.O.-ók építették a piramisokat?"-ez a találkozzunk az ebédszünetben) Általában mindig valamilyen áramütés-szerű dolgot érzek, amikor az Almafa felé közeledek. Hát, jó igen belezúgtam Ar-ba amit ő gyakorlatilag előre megmondott. ( "Én vagyok a szőke herceg"..) Különben Göcsört ( picit zavarban voltunk ezért népszavazást hirdettünk magunk között, hogy minek nevezzük el az almafát, az én ötletem nyert.) szerepel a top 3-ban az "Amy legnagyobb valószínűségű előfordulási helyén". Csak a könyvtár és a Kémia labor előzi meg. ( Élek halok a kémiáért és Willy (igen képzeld tegezhetem.)  az egyetlen tanár akivel szót értek. Mondjuk csak 6 évvel idősebb nálam és előszeretettel húzza az agyamat. Ő jó fej, de az Utazó életemről még ő sem tud. Az kizárólag Ránk tartozik Aaronnal. Az időt különben általában azzal töltjük, hogy egymást ugratjuk, vagy azt próbáljuk kitalálni hova fogok legközelebb utazni.

Sietek, "A macskák énekelnek" üzenetet kaptam, vagyis vészhelyzet van. A folyosók visszhangozzák  rohanó lépteimet. Kirontok ezen a kis hátsó ajtón amin általában vastag rétegben áll a por ugyanis takarítók ritkán teszik tiszteletüket errefelé, mi meg vigyázunk, hogy ne tűnjön fel a mindennapos használat.

De most valami nincsen rendben. Amikor megkerülöm Göcsörtöt Ar nem támaszkodik szokásához híven a fának. Csak suttogni tudok:

-Aaron?- süket csend. Picit hangosabban próbálkozom:

-Aaroonn!-most már kétségbeesésemben kiabálok:

-AAAAROOOONNN!- csend a lapra nézek amit a kezemben szorongatok. Megvizsgálom és másik oldalon "hangya" írással ennyi áll: " A szobámban várlak. Sok sikert.. "

Aaron

A fiú némán vitt végig a hosszú, üresen kongó folyosókon. Igazából meg sem lepődtem, amikor nem fordult be velem az orvosi szoba felé. Kiléptünk az egyik hátsó ajtón, arrafelé akkor még sohasem jártam. ( Azóta az egyik leggyakoribb útvonalam...) Ahogy kiértünk, végre letett a földre. Mormogtam valamit amit köszönetnek is lehetett érteni, ha elég jó szándékú az ember. Szó nélkül megragadta a csuklómat, és húzott maga után egy öreg, göcsörtös almafa mögé. Ekkor végre a szemembe nézett. Halványan elmosolyodott és megkérdezte:
  - Na, merre jártál? - valószínűleg elég bután nézhettem rá, mivel más oldalról közelítette meg a dolgot:
  - Tudom, hogy egy másik világban voltál, én is hasonló vagyok, mint te. Tehát mit láttál? Felismertél valamit, Csipkerózsika?- Erre a sértésre már sikerült reagálnom:
  - Honnan szedtétek ezt az idióta nevet?! Amúgy egy vigyorgó pasi, szerintem Hasfelmetsző Jack  akart leszúrni egy késsel a 18-19. századi Londonban, ha ettől most boldog vagy!-hadartam egy szuszra.
  - Ó, és mi történt ez után?- szürke szemét úgy meresztette rám, minta a válaszon legalább az élete múlna, s a becenévre való kérdésemet figyelmen kívül hagyta... Sóhajtottam egyet. Ezután a kérdés után rádöbbentem, hogy ő nem néz egy unalmában földön fetrengő elmebetegnek, tehát valószínűleg nem hallucináltam, vagy az ő elmeállapota még jobban kétségbe vonható mint az enyém.Mivel ebbe a lehetőségbe nem volt kedvem belegondolni, inkább őszintén válaszoltam. :
  - Színes foltokat láttam, és muszáj volt pislognom. Amikor kinyitottam a szemem az öledben feküdtem, Suzanne le Disney-hercegnőzött, aztán most elvileg az orvosi szobában vagyok, gyakorlatilag meg elraboltál.- Válaszom halvány mosolyt csalt a szájára.
  - Ó, tehát elraboltalak?- Komolyan kérdezte, de a szemén láttam, hogy ugrat.:
  - Nagyon úgy tűnik.- Feleltem dacosan.
  - Na, jó... ( amikor elkezdett beszélni, már éreztem, hogy hosszú monológ lesz...) Úgy tűnik te utazó vagy. Át tudod lépni a határt a fantázia és a valóság között. Meg kell hogy hagyjam, ritka képesség. Azt hiszem kénytelen leszek, kissé felvilágosítani téged. A világból két módon tudsz kiszabadulni: ha meghalsz, vagy ha megcsókollak.- Pislogás nélkül meredtem rá. Gombócot éreztem a torkomban, de megköszörültem és sikerült annyit kinyögnöm:
  - Hogy mi? - Rám vigyorgott, és széttárta a karját, aztán ennyit mondott:
  - Mint, látod bevált... És azt hiszem a becenevedet sem kell tovább magyaráznom...
  - Mégis ki vagy te?- A vigyor továbbra sem törlődött le az arcáról.
  - Pont az amit mondtam : szőke herceg. Igen tudom elég idióta titulus, de nem én találtam ki, beleszülettem és nem tehetek róla, mint ahogy te sem.- Bambán bámultam rá. Aztán annyit kérdeztem:
  - Mégis miért történik ez?
  - Több világ, van s te esetedben a fantázia világában is vannak elrendezendő ügyek... Valószínűleg mindig másképp fogsz az adott világban kinézni, csak a nagyon tehetséges és erős Utazók néznek ki mindig ugyanúgy.Emlékszel rá, hogy néztél ki?- Gúnyosan néztem rá:
 - Igen amikor egy férfi áll előttem kinyújtott kézzel, hegyes késsel, fél méterre a szívemtől, akkor aszt fogom nézegetni, hogy áll a hajam, vagy vannak-e rajtam felesleges kilók!-kirohanássommal csupán annyit értem le hogy, jót röhögött, de azért mindkét kezét védekezően maga elé emelte:
 - Jó, jó nem kell rögtön keresztbe lenyelni.. Csak kérdeztem. De ha legközelebb a százholdas pagonyban találod magadat még hasznodra lehetek..-ekkor felesleges volt tettetnem a duzzogást, belőlem is kitört a nevetés..- Talán a legfurcsább az volt az egészben, hogy fenntartások nélkül elhittem amit mond. Pedig itt a George Bush-ban nem bíztam senkiben, egészen eddig a pillanatig.

 

Amy Lincoln

A szemem előtt színes foltok táncoltak... Az ismerős zúgás megkezdődött, az arcomon könnyek folytak végig, pedig nem is voltam szomorú. Az-az én személy szerint nem voltam szomorú, vagy inkább elkeseredett. De ahogy kinyitom a szemem, egy más időben, más helyen, egy más világban fogom magam találni, egy szárnyas, fekete hajú lányként.

Szokás szerint a suliban szenvedtem.Az utolsó pad a törzshelyem. Na, persze ki találta ki azt a hülyeséget, hogy "stréberek" (csak a bunkók szerint vagyok az) elöl ülnek? Matek óra, közben  én könyvet olvastam..Most komolyan, a feladataink egyszerűen nevetségesek. Lehet, hogy a legtöbb osztálytársam gyengeelméjű, de én nem vagyok az. Átlátok minden ármánykodáson. El akarják hitetni velem, hogy nem vagyok normális, ami végül is érthető, hisz ez egy diliház.Mondhat bárki bármit, mondjuk a rendes neve: George Bush magániskola. Amúgy nagyon puccos hely, de én utálom. Hirtelen színes foltok kezdtek táncolni a szemem előtt, a következő pillanatban hisztérikus röhögőgörcsben fetrengtem a földön. Amikor a látásom már-már kezdett kitisztulni, egy sötét sikátort láttam, és egy alak nézett le rám vigyorogva, késsel a kezében a testemet jeges félelem járta át. A férfi a feje fölé emelte a kést, és lesújtani készült vele.. Ijedten szorítottam össze a szempilláimat, amikor újra kinyitottam a szemem az osztályteremben feküdtem a padom mellett egy fiú ölében. Aggódva nézett le rám, de én legszívesebben lekevertem volna neki egyet..Főleg amikor Suzanne ( az osztálytársaim közül ő a legszörnyűbb) megszólalt:
-Mi van Csipkerózsika? -Sok sértésre felkészültem, de erre nem. A fejemben gondolatfoszlányok kergették egymást- A legfőbb ez volt: "MÉGIS MI A FENÉRŐL BESZÉL?, Talán ők is látták a késes pasast? De akkor hogy jön ide egy Disney hercegnő?!? "
Mielőtt tovább folytathattam volna a zavaros gondolataim rendezését Aaron megszólalt( Csoda, hogy eszembe jutott neve, bár már másfél éve együtt szenvedünk, egy osztályban...) :
- Mr.Brook! Elvinném Amy-t a gyengélkedőre, úgy tűnik még mindig nincs teljesen magánál!-Csúnyán néztem "megmentőmre", ő szó nélkül a karjába kapott és kisétált velem a tanteremből.
  De nem az orvosi szoba felé igyekezett velem. Valószínűleg tényleg le voltam lassulva egy kicsit, mert amikor feleszméltem, már az udvaron jártunk. Teljes erőből belebokszoltam a kezébe, de konkrétan kiröhögött.
-"Mégis mi a fenét akarsz tőlem?!" - a hangom fojtott volt, magam sem tudtam miért nem kiabálok ész nélkül segítségért. (csak később gondoltam, hogy nem tudtam hova visz, mit akar tőlem, s mégis teljes biztonságban éreztem magamat.)
-Megtanítalak néhány trükkre Csipkerózsika...