"Nagy fehér izék"

A szárnyaimat próbálgatom, most éppen nagyjából 4 méter magasról nézek le a két fiúra. Dean szólal meg először:
 - A fenébe is Amy, ne használni hanem eltüntetni próbáld!- mérgesen fújok egyet, majd leereszkedem a földre. Mielőtt megszólalhatnék Aaron kérdez:
 - Fantázia világban el tudod tüntetni?
 - Fogalmam sincs. Sohasem próbáltam. Ott teljesen normális, hogy így mászkálok.- Lenézek a hajamra, és eléggé meglepődök, nem szálegyenes fekete, hanem az a szőkés se nem egyenes- se nem hullámos bozont ami hétköznapokon "ékesíti" fejemet. Ar sóhajt egyet.:
 - Megpróbálod eltüntetni?- Lázasan kutatok az agyamban, hogy valamit kérhessek cserébe. Aztán beugrik.:
 - Igen, megpróbálom, ha elmagyarázzátok hogyan mentette meg Dean az életemet.- A két fiú egymásra néz. "D" aprót biccent. Aztán beszélni kezd:
 - Nem csak neked vannak különleges képességeid.( Na ez is jól kezdődik) Az enyém például az, hogy az időt le tudom lassítani, vagy minimálisan felgyorsítani, de ez rengeteg energiámat felemészti, mielőtt megijednél tőlem. Téged is azért tudtalak megmenteni, mert bár az időt le tudom lassítani, de az emberek ugyanolyan gyorsak maradnak. Van kérdés?- Halványan elmosolyodom:
 - Nincs kérdés, Professzor.- Röhög és Aaron felé fordul:
 - Eddig ő viseli a legjobban... - Ar elmosolyodik, de aztán rám néz:
 - Na pakold el gyorsan azokat a nagy  fehér izéket mert Mrs.Stevenson-nak ( Ő a diri)  ezt már elég nehezen magyarázzuk meg...- Most már én is velük röhögök, majd becsukom a szemem és próbálom felidézni, hogy-hogyan jelentek meg. Féltem, rettegtem, hogy kinyiffanok. Erősen koncentrálok a szárnyamra és ezt motyogom:
 - 'Most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, most nincs rád szükségem, a fenébe is!- kinyitom a szemem. Hátrapillantok. A szárnyaim pimaszul lengedeznek, de a két fiú vigyorog, teljesen egyszerre szólalnak meg:
 - Huh, Csipkerózsika eltűnt! - Na, jó gondolom. Most vagy ők kergültek meg teljesen, vagy én. A következő pillanatban Aaron megkönnyebbülten átölel, én pedig megöbbenve látom, hogy úgy nyúl át a szárnyamon mintha levegő lenne. Most már én is vigyorgok, és Ar-ral együtt a másodperc töredéke alatt  felrepülök a plafonig. Röhögve nyugtázom, hogy meglepetésében nem éppen fiúsan sikít.