Valahol...

A fájdalom teljesen letompítja érzékeimet. Csak foltokat látok, a fényt is alig érzékelem. Valami durván megragad, s vonszolni kezd. Érzem, hogy jó pár helyen vérzek, de fájdalom alig jut el a tudatomig. A menekülési ösztön próbálja felvenni a harcot, az egész agyamat elborító tompasággal, de esélye sincsen. Valahol a tudatom peremén motoszkál bennem gondolat, hogy meg fogok halni. Ez a tény megnyugtat. Úgy tűnik ebben az esetben is különbözök mindenkitől. Hirtelen éles fájdalmat érzek, majd sötétség. Mindenhol kegyetlen, üres, feketeség. Nem tudom, hol vagyok, vagy egyáltalán élek-e még? Az öntudatlanság jobb volt. Most, az álom és az ébrenlét határán, már hangokat is hallok, ami nem vidám dolog, ugyanis érzékelni tudom őket, de megérteni nem. Mintha nem is az általam ismert nyelven beszélnének. Megpróbálom kinyitni a szememet, de nem járok sikerrel. Úgy érzem magam, mint kicsinek a körhintán, ahonnan leokádtam a várakozókat. Az egész szoba táncot jár velem, s irtózatos hányingerem van. Öklendezni kezdek, s fogalmam sincs mit fogok tenni, ugyanis nem vagyok elég erős ahhoz sem hogy bármit is felköhögjek. Erős kezek ragadnak meg, segítenek, valamit magyaráznak nekem, de a szürkeállományom még nem lépett működésbe. Aztán újra sötétség.