A város

Már az első emelet felé járunk, ezért elkapom Aaron lábát, hogy a viccem azért ne menjen túl minden határon. Kétségbeesetten valami olyasmit kiabál nekem, hogy repüljek. Sóhajtva engedelmeskedem, majd mikor a karjai majdnem a földet súrolják, kitárom a szárnyaimat, s néhány csapással keresek, egy kellemesen hűs légáramlatot. Ar-t továbbra is lábánál fogva, fejjel lefelé reptetem, de hát "kölcsön kenyér visszajár"! Kénytelen vagyok feljebb emelkedni, ugyanis elég érdekes lenne, ha valaki unalmában kikönyököl az ablakba (ha van még egyáltalán ilyen ember, a legtöbb beül a tv elé...) nehogy azt lássa, hogy szőke hajú lány, teljes nyugalommal repül a tömbházak között, néha-néha egy vidám bukfencet is megejt, ilyenkor a társa, akinek láthatóan megrázóbb dolog a repülés, élesen fel-felsikít. Igen, valószínűleg elég gyorsan időpontot kérne egy pszichológushoz, vagy elhinné hogy Superman létezik. Rosszabb esetben rám lőne az otthon illegálisan tartott medveölő puskával. Jelen esetben egyikhez sincsen hangulatom, tehát inkább a háztömbök fölé emelkedem. Nem kis meglepetésemre a város elég nagy, amerre csak a szem ellát kivilágított utcák, terek, sugárutak, s házak áradata mindenütt. Aaron valószínűleg mondani akar valamit, mivel teljes tüdővel kiabál bele az éjszakába, csak én nem hallom a sebesség és az utcák forgalmának zajától. Mivel fogalmam sincs merre járunk, ezért úgy döntök megfelelő leckét kapott, s elengedem a lábát. Mielőtt őrült kiáltozásba kezdhetne, mellé repülök, s megragadom a karját.:
- Kapaszkodj jó erősen! - Szerencsére van annyi esze, hogy megfogadja a tanácsomat, s végre azzal nem kell foglalkoznom, hogy ne essen le.
- Amelie Lincoln! Eszednél vagy?! Fél lábamnál fogva végighurcolni engem egy ellenséges városon!
- Úgy tűnik jobban jártunk volna ha annál a szállítási technikánál maradok.- Kiabálom bele a szélbe, s csak remélni tudom, hogy el is jut hozzá.:
- Különben ha már itt tartunk, te hogyan képzeled hogy kiugrassz velem egy kórház 20. emeletéről?
- Csak megmentettem az életedet, de ne zavarjon...
- Mit ne mondjak érdekes módszereid vannak az életmentésre! - Az alattunk elterülő város nyomornegyede felett haladunk el. Még így magasból látszik a lemállott vakolat helyén a csupasz téglákból rakott fal. Az egyik sikátorból ordítozás majd olyasmi hallatszik fel, mint amikor egy feje betörik. Igyekszem nem figyelni az újonnan felhangzó röhögésre, majd az egyre-másra ismétlődő rúgások zajára. A kezemen, s hátamon egyenként merednek égbe a szőrszálak, ráz a hideg. Hirtelen azt érzem, hogy szárnyaimat mintha valami ólomsúllyal húzná a föld felé. Minden egyes csapást égető fájdalom kísér, a halántékom lüktet, a szívem olyan gyorsasággal ver, hogy abban sem vagyok bizonyos, hogy ez egyáltalán lehetséges. Folyamatosan veszítünk a magasságból, útitársam rémült kiáltása is alig jut el tudatomig. Mintha már nem is vér hanem vas folyna az ereimben. Nem túl kellemes zökkenéssel érkezünk az egyik háztatőre.