Én kicsi pszichopatám..

Aaron válaszát egy tipikus fontoskodó tanárhang szakítja félbe.
- Üdvözlünk az osztályban Amelie Lincoln! - Most nem tudom mit várnak tőlem, ugyanis mindenki nagy szemekkel bámul rám, én viszont nem értek semmit. Most mondanom kéne valamit?
- Öö.. Én is üdvözlök mindenkit!
- Ülj le, lassan kezdeni kéne az órát! - Mindenki erőltetett lassúsággal vánszorog vissza a helyére, én pedig kétségbeesetten kutakodok egy szabad hely után, de sehol sem találok. A padok egyszemélyesek, de mindegyik foglalt.
- Elnézést, de nincsen helyem. - A férfi, (kifejezetten télapó típus, hosszú ősz szakáll, semmibe révedő szemek, háborús történeteket mesélő arckifejezés..) rám pillant, kissé homályos látószerveivel.
- Ki mondta hogy szükséged lesz rá, gyermekem? - A kezem ökölbe szorul, s azon gondolkozom, hogy mi történik velem, ha bemosok egyet a Mikulás alteregójának. Összeharapott szájjal, egész egyszerűen levágom magam a földre törökülésbe. Nekem mindegy.. Émelygő érzés kerít hatalmába. Nem is tudom mikor utaztam utoljára. Hiányzott.

Egy rosszul kivilágított sikátor rajzolódik ki, szép lassan szemeim előtt. A Deja-Vu érzés olyan erővel tör rám, hogy kis híján ledönt a lábamról. Remegés fut végig rajtam. Már tudom, honnét ismerős ez a hely: az első utazásom. Egy alak bontakozik ki a sötétből, lassan, kéjesen lépkedve felém. Sikítani szeretnék, és elfutni, de testem nem engedelmeskedik. Sikerül pár lépést hátrálnom, de falnak ütközök. Erre nem emlékeztem. Óvatosan tapogatódzok, bármiért amit fegyverként használhatnék. Természetesen semmi sem kerül görcsös ujjaim közé, leszámítva néhány mészdarabot és némi pókhálót. Kínomban elnevetem magam:
-Pókember! Merre vagy? - Hisztérikus kacagásomat visszaverik a szűk falak, egy kóbor macska ijedt nyávogással rohan elő, valamelyik oldalam felől a vaksötétből, de úgy tűnik Hasfelmetsző Jack, nincsen nyávogó fekete szőrgombócokra specializálódva.. Milyen kár! A férfi egyre közeledik, már látom az arcára kiülő kéjes vigyort, s maga előtt tartott szikét amin táncot jár a gyenge holdfény. A torkom kiszárad, verítékcseppek gyöngyöznek a homlokomon. Támadóm kesztyűs kezével lassan végigsimít az arcomon. Néma csend, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy 19. század egyik leghíresebb gyilkosa épp engem akar megölni. A szike vészesen közelít felém, nagy nehezen visszanyelem a rám törő röhögőgörcsöt, ilyen egyszerű lenne? Itt semmiféle önvédelmet nem néznek ki a nőkből?Nemes egyszerűséggel tökön rúgom. Hasfelmetsző kétrét görnyed a fájdalomtól, én pedig rohanni kezdek. Hogy hova? Fogalmam sincsen. Ez itt London, legalábbis ha jól tudom az én kis pszichopatám ott tevékenykedett. A francba is Amelie Lincoln, ez rohadt szarkazmus fog téged a sírba vinni. Lehet hogy ma este nem csak egy elmebeteg rohangál Anglia fővárosának utcáin...
  Hamarosan teljesen kifulladok, s nekitámaszkodom a legközelebb lévő kerítésnek, majd lassan lecsúszok a földre. Összekuporodom, s végre képes vagyok tisztán gondolkozni. Mi a fenéért nem repültem el? Miért nem Utaztam szabad akaratomból? A szárnyaimat keresem, az ismerős érzést, de nincsenek sehol. Végignézek magamon, a hajam fekete, mint az lenni szokott az utazások alkalmával, de nincsen meg a legfontosabb kellék: A szárnyaim. Esetlennek érzem magam. Könnyek folynak végig az arcomon, s lecsöppenek a puha, felázott talajra. Erre nincs időm! Vissza kell jutnom! Feltápászkodok, s esetlenül leporolom a ruhámat. A holdfényben sírokat s néhány fát látok kirajzolódni magam előtt. Persze, ha már London, 19. század, este, sötét, jöhet még a temető is.. Miért is ne? Erősen megkapaszkodom a rozoga kerítésben majd kényszerítem magam, hogy gondolkozzam ésszerűen. Tudok Utazni önszántamból, már sikerült. Most is menni fog! Koncentrálok. Ha valaki erre jönne, látna egy szörnyen sápadt, karcsú, fekete hajú lányt egy temető mellett csukott szemmel ácsorogni és magában mormogni, miközben a szája sarkából vékony vércsík csörgedezik.. Miattam alakult volna ki a vámpírkultusz? .. Tényleg, mikor is haraptam el a nyelvem?!
  Még próbálkozom az Utazással, de nem járok sikerrel, mintha mindent ami eddig biztos volt az életemben elvettek volna tőlem. A családomat, a szárnyamat, a tudásomat. Mi maradt?! Csak suttogni tudok:
- Aaron!