A "sírrabló"

Végül is egy kriptában húztam meg magam, nem gondoltam volna, de elég jót aludtam. Mondjuk ha az embert ki akarja nyírni Hasfelmetsző, éppen a 19. században ücsörög, és elvették tőle a legtöbb képességét, akkor nem fogok szellemektől félni. Utolsó értesüléseim szerint nem tudnak kinyírni, ha meg igen, akkor sok sikert nekik! Ilyen-és efféle gondolatok közt ringattam álomba magam a hideg márványpadlón.
Éles fényre ébredek. Nem úgy van hogy a temetők sötétek, nélkülöznek minden vidámságot? Úgy tűnik nekem sikerült kifognom, egy madárcsicsergéses, napsütéses reggelt, ahol mindenkinek kötelező divatból rég kiment slágereket dúdolva róni az utcákat. Feltápászkodom a hideg kőröl (szerintem kétszer nem biztos, hogy nem fáztam fel) s az alvástól elgémberedett izmokkal kissé kómásan kisétálok a reggeli idillbe, egyenesen Sherlock Holmes karjaiba. Az-az egy pipázó ballonkabátba burkolózó alakot nem nagyon tudok másképpen értelmezni... A férfi úgy bámul rám, mintha legalábbis épp most avattam volna be a kvantumfizika rejtelmeibe, ezután láthatóan észhez tér, karon ragad, s ordítozva vonszol maga után:
- Elkaptam a sírrablót! Elkaptam a sírrablót! - Azt hiszem tévedtem. Sherlock nem csinálna ilyet, vagy itt is az történt, mint oly' gyakran? Egy megírt szereplő, kellő népszerűség mellett saját életet kezd el élni? A lábam alól kicsúszik a talaj, durván földre esek, forog velem a világ. Hányingerem van és olyan mértékű fejfájás tör rám, hogy kínomban szinte felordítok...
  Lassan kirajzolódik előttem az osztályterem, és Aaron aggódó arca. Az-az csak sejtem hogy az övé, de fókuszálási problémáim miatt, még elsősorban nagyjából annyit látok, mint egy vakond.
- Amy, jól vagy? - Igen ez Aaron.
- Mi a fene van velem? Sosem viselt meg ennyire hogy visszajöjjek! - Ar mérgesen néz a Télapó alteregójára.
- Nem lett volna egyszerűbb ha hagyják, hogy visszahozzam? - Most már semmit sem értek. Felülök, az osztályterem még kissé forog velem, mint amikor leszáll az ember egy túl gyors körhintáról.
- Nézz csak rá, kutya baja! - A tanárunk láthatóan ideges, ráadásul úgy beszél rólam mintha ott sem lennék. Az ilyen emberek szoktak felkerülni a gondolatbeli halál-listámra... Mit ne mondjak, elég terjedelmes. A hányinger olyan hirtelen tör rám elemi erővel, hogy már nem tudom megakadályozni: Ki dobom a.. öö.. kis rókát Mikulás lába elé. Aaron szokása szerint minden figyelmeztetés nélkül felnyalábol és kisétál velem az ajtón.
- Mégis mit képzel fiatalember?
- Leviszem az orvosiba! - A Deja -Vu miatt halkan elnevetem magam. Ugyanezek szavak. Csupán néhány hónapja hangoztak el, de sokkal többnek tűnik. Az-az lehet tényleg több.. Fogalmam sincs hogy mióta vagyok itt...
- Amy, figyelsz te rám egyáltalán?
- Nem.. Mond még egyszer! - Halványan elmosolyodik.
- Legalább egy kicsit jobban vagy! Azt kérdeztem, hogy szeretnél-e lemenni az orvosiba, vagy elrabolhatlak egy kicsit?
- Hülye kérdés.. - Megkönnyebbülten sóhajt, majd beveti magát a folyosók labirintusába, velem együtt..