Aaron észhez tér

Bagoly házát meglepően nehezen találtuk meg. Mondjuk útközben a sárga medve úgy hatvanszor közölte velünk, hogy méz, a rózsaszín malac pedig mindenképpen Aaront akart szívni és berágott rám, mivel nem adtam neki (?) hát mindent egybevéve érdekes volt. Ahogy beléptünk az ajtón megláttunk egy félig kopasz madarat, aki amint észrevett minket sikítva kapott magára egy törölközőt (?) . Ezután teával kínált minket, amit mikor azzal voltak elfoglalva, hogy analizálják a méz szó jelentését (!) kiöntöttem az ablakon. Bagoly miután jobb ötlete nem lévén kiütötte Micimackót egy komolyabb adag altatóval mesélni kezdett nekünk a nagymamájáról aki elmondása szerint konföderációs katona volt...

Nem tudom, hol vagy Aaron, de elegem van! Mintha csak a gondolataimban olvasna ismerős zúgás tölti be mellettem a teret. Amikor kinyitom a szemem a kórházi ágyamon fekszem, Ar mellettem ül piszamul mosolyog. Hozzávágom az első kezem ügyébe kerülő párnát:

- Ez miért volt jó neked? - Tovább vigyorog.:

- Esetleg egy szia? - Odahajolok hozzá, megölelem. Azért hiányzott, még akkor is ha nem merném neki bevallani. Lucy lép a szobába:

- Zavarok? - Kérdezi vigyorogva. Nyelvet öltök rá.

- Tényleg mikor szabadulok? - Lucy odadob nekem egy zacskó ruhát:

- Amint felöltöztél! - Kimennek a szobából, én pedig rekordidő alatt kapkodom magamra a ruhákat, vagyis bízom Lucy-ban. Amint kilépek rádöbbenek, hogy ez nagy hiba volt részemről. Aaron szó nélkül bámul, mondani akar valamit aztán mégsem szólal meg. Luc elégedett.

- Látod tudsz te valahogy kinézni ha normálisan öltözködsz. Grimaszolok egyet:

- Mehetünk?

- Még szép. - Elbúcsúzni az orvosoktól, köszöneteket mondani... stb. Az ember hamar belefárad de egyszer csak kiérünk. Kilépünk a kórház ajtaján. Hamarosan a szobánkba  érünk be. Meg kell hagyni, Lucy a lakberendezéshez is ért. A szoba otthonos és kényelmes. Félek feltenni a kérdést:

-  M ivan Dean-nel?