Fejlemények

Ezt a dagadékot én tizenhat évig az apámnak mondtam. Utáltam mindig is, mindenki állította, hogy hasonlítok Anyura, apát nem ismerték fel bennem. Eddig nem is gondolkoztam rajta, hogy egyáltalán rokonok vagyunk-e? Most viszont kénytelen vagyok. Elfog a düh:
- Mit csináltál vele? - Disznószerű arcán gúnyos vigyor jelenik meg:
- Semmi olyasmit amihez közöd lenne... - Ökölbe szorul a kezem. Az esélyeimet latolgatom, nem túl jók. Egyetlen előnyöm a szárnyam, de elképzelhető, hogy tud róla.
- Azonnal engedd el! - A hangom megremeg. Az ajtó elől hirtelen dulakodás hangja hallatszik, majd egy kiáltás. Pár pillanatig csönd uralkodik a szobában, majd valaki eszeveszetten elkezdi verni az ajtót:
- Amy, mi a fene folyik itt? - Aaron az. Most ért vissza. Féltem őt, ahogy a "apám" a legjobb barátnőm élettelen testét tartja a kezében, s vigyorog, elég sok egyebet is el tudok róla képzelni. Direkt lassan, és negédesen szólal meg:
- Mit ne mondjak Amelie, drágám elég rossz társaságba keveredtél... - Ha a tekintetettemmel ölni tudnék, már nem élne. Legszívesebben kiordítanék Ar-nak, hogy húzza el a csíkot amilyen gyorsan csak tudja, de felesleges volna. Kint lövések dördülnek el. Reccsen a kemény tölgyfaajtó. Pillanatok múlva Aaron áll a szobában, egyik kezéből spriccelve folyik a vér. Akaratlanul is felkiáltok, s a szám elé kapom a kezem.  Súlyos seb, a kezét szinte teljesen átfúrta a golyó. Még meg tudnám menteni egy szorítókötéssel, de ebben a pillanatban omlani kezd a vakolat a fejem fölött, aztán minden elsötétül.

Amikor felébredek valaki, egy puha törölközővel törölgeti az arcomat. Óvatosan fókuszálok, s lassan kirajzolódik előttem egy kedvesnek tűnő nővér arca. Szép lassan képes vagyok a gondolkozásra is.:
- Mi történt? - Sajnálkozva néz rám:
- Nem emlékszel? Apukád látogatóban volt nálad, s a kis barátnődnél, aztán földrengés következtében rátok omlott az épület...- Ijedten közbevágok:
- Mi történt Lucy-val? - A nővérke értetlenül néz rám.
- Mármint a kis barátnőddel? - Gratulálok a logikájához. Na tessék alig tértem magamhoz, s máris szidok mindent, ha még magamban is.:
- Igen, igen vele! - Szomorúan néz rám, nekem pedig elszorul a torkom. A gombóc egyre nő a beállt, feszült csendben, s szép lassan a látásom is homályosulni kezd. Na tessék! Most egy idegen ápolónőnek fogok sírni, amikor még semmit sem mondott!? Nem és nem és nem és nem! :
- Kedvesem ő az intenzív osztályon, van, de apukád a sajnálatos baleset következtében életét vesztette..