Marseillaise

Ha ez igaz, akkor árva vagyok. A történtek után, remélem gyászt színlelnem nem kell. Jelen esetben  sokkal jobban aggódom Aaronért, mint hogy apámon gondolkozzak.
- A szobába pont akkor jött be egy barátom... Ő hogy van? Vele mi történt? - A nővérke kérdőn néz rám:
- Hogy mondod kedvesem? - Kezd elegem lenni:
- Aaron! Aaron McArthur! Aki szintén a szobámban volt! Egy fiú! - Az utolsó mondatot csupán kétségbeesésemben teszem hozzá, ugyanis szerintem arra már az ápolónő is rájött. Aggódva néz rám:
- Ha szépen visszafekszel a párnára és megígéred, hogy nem kiabálsz, akkor megnézem neked, hogy van-e ilyen nevű személy a nyilvántartásunkban. - Csak most veszem észre, hogy felültem, kócos hajam az izzadságtól a fejemhez tapad, a nem valami kényelmes fehér kórházi hálóinget is teljesen átizzadtam. Sóhajtva visszadőlök a hófehér párnára, aminek tisztítószaga irritálja az orromat. Hogy mennyire utálom a kórházakat! Most egy másik intézetben feküdhetek, ugyanis itt a jóval nagyobb tisztaság és rend uralkodik. Ez a másik szörnyű dolog, meg sem próbálják otthonossá varázsolni őket. A betegápoló még egyszer megbizonyosodik róla, hogy nyugton maradok, bár ha jobban ismerne egyáltalán nem nyugtatná meg ha szavamat adom az egy helyben maradásról... Itt semmit sem lehet csinálni. Esetleg ugrálhatnék az ágyon, vagy körbetáncolhatnám a szobát, de abból az következne, hogy nem múltam öt éves. A szobámat tejüveg választja el folyosótól, csak sötét emberi körvonalakat látok az itt dolgozókból. Az egyik siet, a másik pont leejt valamit, s még én is hallom ahogyan méltatlankodik. Mivel a nővérkének úgy tűnik nem igazán akaródzik visszaérnie, azzal kezdek szórakozni, hogy elképzelem a fel-le futkározó alakokról, hogy milyen emberek lehetnek. Tűsarkak kopogását hallom, s tudom, hogy hülye dolog de azonnal Hisztérika jut az eszembe. Mit keresne a nyelvtan tanárom egy kórházban? Nevetséges. Sajnos sosem akaródzik neki megbetegedni. Kezdek nagyon unatkozni. Elképzelem a nővér arcát ha meglátna a lámpa körül repkedni miközben a Marseillaise-t éneklem. Kifejezetten vicces. Amikor észbe kapok már a "Győzelem vár!"- nál tartok. A második versszakot mindig elfelejtem, ezért egy vidám bukfenccel befejezem a dalolást. Pont a végpózomnál lép be valaki a szobába, én pedig kifejezetten sajnálom már az iménti bukfencet, ugyanis nem látom az illető arcát. Óvatosan megfordulok a lebegőben, bukfencezni egyszerűbb lenne, de ennyire nem akarom kiakasztani a szerencsétlent. Aaron-nal nézek farkasszemet. A tény, hogy engem néz nagy zöldes szemeivel annyira lesokkol, hogy elfelejtek csapkodni a szárnyammal, s keményen térdre esek.:
- Auu! Miért kellett rám hoznod a frászt? - Óvatosan tápászkodok fel, a térdeimet dörzsölve. Elég kemény becsapódás volt...
- Kérdezi ezt tőlem egy lányt, aki most fejezte be a franci himnusz éneklését a csillár körül repkedve? Én is örülök, hogy látlak! - A térdem még sajog, de rávigyorgok. Megnyugtató, hogy legalább egy ember pozitívan reagál a hülyeségeimre. :
- A nővérke téged keres az adatbázisban... - Nevet.:
- Nekem nincsen havi bérletem a klinikára...
- Nagyon vicces! Szerinted én direkt csinálom!? - Mindkét kezét védekezőleg az arca elé emeli.
- Jó-jó, nyugi csak vicc volt! - Szememet forgatom:
- ROSSZ, vicc volt! - Vigyorogva mustrálgat:
- Ma nem igazán vagy formában... Még igazán komoly beszólást sem kaptam..
- Nyugi van tartalékon! Megtudhatnám, hogy pontosan mi történt? Utolsó emlékem egy  szürke plafondarab...